2017. június 8., csütörtök

JULIA HEABERLIN - VÉRES MARGARÉTÁK


EREDETI CÍM: BLACK-EYED SUSANS
KIADÓ: AGAVE
OLDALSZÁM: 368
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: PSZICHO-THRILLER
FORDÍTOTTA: LAKATOS ANNA

FÜLSZÖVEG:
A ​16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte.

18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei.

Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele?

A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.


Húha, most igazán fel lett adva nekem a lecke, ami a jelenlegi recenzió tárgyát illeti. Mert úgy váltakoznak a gondolataim és érzéseim vele kapcsolatban, mint mostanában az időjárás egy napon belül. Hol tetszik, hol nem, hol eredetinek könyvelem el, hol csak egy kezdő műveként tartom számon, aki akart valami újat, de félúton beletört a bicskája... de ne pörögjünk... pár állítást elvetek. Hol... volt... hol... nem... kezdjük...
A pszichológiailag is alátámasztható, lélektanilag levezethető krimik illetve thrillerek közel állnak hozzám, de mind úgymond ugyanarra a sémára épül, van a préda... és van a predátor és vannak a nyomozók, akik felgöngyölítik az ügyet. És vagy győz a jó, vagy nem... és vagy igazolást nyer a gyilkos tette, vagy nem... de mindenképp kapunk egy stabil zárlatot némi lélektani munícióval, amin rágódhatunk. 
Nos Julia Heaberlin fittyet hány a sablon sémára, és kiforgatja sarkaiból a krimi-thriller műfajt... teszi ezt eléggé egyedi módon.
A Véres Margaréták elolvasása után először rögtön az a jelző jutott eszembe, hogy töredezett... a történet szétesik, a gyakori idősík-váltás miatt csak hézagosan szállingóznak az információk, és nincs összekötőanyag, ami egybefogja a részeket. Hol a habarcs?  
Sok negatív kritikát olvastam a regényről, de nem hagytam, hogy legyőzzenek az ellenérvek, kíváncsi voltam, mi az igazság. És az igazság az, hogy bár eleinte az volt a benyomásom, hogy ez egy rossz könyv, aztán lassan átalakult ez a nézet közepesen semlegessé, míg az utolsó száz oldal a jó felé sodorta. Mintha az írónő megtalálta volna saját magát a regény végére. 
Ez a regény egy igazán érdekes keverékét alkotja a pszichológiának, az erkölcstannak, a jognak, a kriminalisztikának, a geológiának, a biológiának és még egy sor más dolognak. De azért nevezzük pszicho-thrillernek, hiszen sokszor a főszereplő, Tessa Cartwright feje a helyszín, ahol egy bizarr színdarab zajlik, már a spirituális síkot is átütve. A Margaréták nem felejtenek... még a haláluk után sem. Sőt, ekkor emlékeznek csak igazán, bizarr motivációt szolgáltatva az épphogycsak túlélő sorstársuknak. 
Kérdések lavinája zúdul az olvasóra, miközben a szöveggel birkózik. Ki az igazi barát? És mennyit engedhet meg magának, hogy az őszinte jelző ne csorbuljon? Az írónő teremtett egy olyan karaktert, aki bár nem azonnal, de mégis belopta magát a szívembe. Vonzódom az olyan szereplőkhöz, akik ellentmondásos személyiségként vannak feltüntetve, akikben egyaránt jelen van a jóra és rosszra való hajlam, és ez a kettősség örök harcot vív egymással. Lydia tökéletesen kimeríti a kategóriát, és már csak miatta sem adhattam rossz értékelést a regényre. :) A meg nem értett zseni, aki a 16 éves Tessie legjobb barátnője, akinek intelligenciája már nagyon korán megmutatkozik baljós előjeleként a további eseményeknek. Vajon hogyan kavarja tovább a dolgokat ez a lány, és mi lesz az ő szerepe ebben a lélektani káoszban? 
Terítékre kerül a halálbüntetés kérdésköre is, az ügyészek és ügyvédek vajon hogyan birkóznak meg a lelkiismeretükkel, ha hiba kerül a gépezetbe, és ártatlannak bizonyul a siralomházba száműzött elítélt. Presztízskérdéssé válik? Megfelelő bizonyítékok hiányában a bűnbak-effektus mennyire szolgálja ki a "közönség" igényeit? Hányan hiszik el azt, hogy a bűnösnek kikiáltott személy valóban bűnös-e, ha már az áldozat is kételkedik ebben? Mennyire lehet hihető egy megrémült lányból kikényszerített vallomás? Kattognak a fogaskerekek rendesen.
Szeretem a tárgyalótermi helyszíneket, a logikusan felépített tárgyalásokat, a cselesen burkolt kérdéseket, a folyamatot, ahogy egy tétel bizonyítást nyer. Itt ez mind jelen van, csak nem teljesen kidolgozottan. Én kicsit hézagosnak találtam, de azért össze lehetett rakni a mozaikokat nagy nehezen. (DNS-vizsgálat, geológiai vizsgálat stb  még új dolgokat is tanulhatunk, új módszereket, amiért igazán hálás vagyok az írónőnek). De ezt lehetett volna kicsit kevesebb pszichológiai betéttel. Valahogy rossz volt az arány. Tessa túl sokat marcangolta önmagát és küzdött láthatatlan démonaival  és a szörnyetegével, aki úgy tűnik, mégsem az, akit rács mögé zártak, csak hogy adjanak valamit a népnek. 
A regény egyedisége a rövidebb, mégis mélyértelmű mondatokban áll, melyek egyfajta lélektani párbeszéd, belső monológ részét képezik, és ezáltal lassan mozdítják előre a direkt cselekményt. Az előadásmód E/1, Tessa kelti életre a történteket, az ő gondolataiba gabalyodunk bele, két idősíkban is kibontakozik előttünk a személyisége. Történik még nézőpontváltás, én azt mondom, hogy annyira meglepetésként sem ér. Rengeteg szó esik Lydiáról, szinte kikényszeríti figyelmünket... és nem csak a miénket. Fog meglepetést okozni, nem csak töltelék-szereplőként van jelen, igencsak központi figurává válik ebben a furcsa sakkjátszmában. Bár néha nem értem a motivációját. 
Az emberi kapcsolatok törékenyen, finoman vannak ábrázolva, a sablonosság minden kellékét mellőzik. A lelkileg összetört Tessa Charlie lányával való kapcsolata nagyon tetszett. A 14 éves Charlie nem az az idegesítő kamasz, akitől feláll a szőr a hátunkon. Képes normális emberi megnyilvánulásra, nem lázad, nem követelőzik, nem akarja megváltani a világot és nem helyezi édesanyját a háborús ellenfelek térfelére. Lucas  az ex – sem kőbunkó, valódi érzelmeket vetít lánya és Tessa felé, nem akar újra hódítani, tudomásul veszi adott szerepét. Bill, az ügyvéd szintén rokonszenves figura, ahogy a törvényszéki szakértő, Jo is. Kár, hogy ők csak félig-meddig lettek kidolgozva, örültem volna, ha karakteresebb jellemmé fejlődnek. 
A történet egyáltalán nem kiszámítható, volt pár gyanúsítottam, de a közelében sem jártam a megoldásnak. Érdekesen jutunk el a végkifejlethez, és nagyon tetszett, ahogy egy-két korábban elejtett félmondatból kapcsol vissza illetve előre az írónő. Szépen fel van építve a dramaturgia és a krimi szál. Csak kicsit lassú a kibontakozási fázis. 
Bár kétszer ugrottam neki, örülök, hogy megadtam a második esélyt, mert utólag tudom értékelni, és az összképet figyelembe véve tényleg egy egyedi alkotással van dolgunk, mely igencsak expresszív, némi dekadens aláfestéssel. Szeretek alámerülni lelki mélységekbe, így nem okozott csalódást ez az utazás sem Tessa gondolatai körül. 

TÖRTÉNET: Egy egyedi stílusban előadott pszicho-thriller, ahol a lélektani sík kicsit dominánsabb, mint a történeti szál, ezért nem robog elemi erővel a cselekmény, kicsit hosszú a kibontakozási idő. Viszont előnye, hogy mi rakhatjuk össze a kirakós darabjait, az író hagy nekünk időt a megfejtésre, és a szereplőkkel való azonosulásra. 4 pont

KARAKTEREK: A főszereplők szépen ki vannak dolgozva, lélektanilag megállják a helyüket a sorok rengetegében. Van, akit szívesen megismertem volna még jobban, mert így kis hiányérzetem támadt az olvasás során. 4 pont

BORÍTÓ: A külcsínre semmi rosszat nem mondhatok, egyszerű, hatásos, figyelemfelkeltő és indukálja a tartalmat. Ügyes tervezés. 5 pont

STEPHENIE MEYER - A VEGYÉSZ


EREDETI CÍM: THE CHEMIST
KIADÓ: AGAVE
OLDALSZÁM: 480
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: ROMANTIKUS KRIMI
FORDÍTOTTA: FARKAS VERONIKA

FÜLSZÖVEG:
Az amerikai kormánynak dolgozott, de ezt nagyon kevesen tudják róla. A szakmája egyik legkiválóbb tehetsége volt, egy olyan részleg legféltettebb titka, amelynek még neve sincs. Amikor pedig kockázati tényezővé vált, figyelmeztetés nélkül törtek az életére.

Azóta ritkán marad egy helyen, és állandóan megváltoztatja a nevét. Megölték az egyetlen embert, akiben bízott, de ő még mindig fenyegetést jelent volt megbízóinak, mert tud valamit, amit nem kellene. Holtan akarják látni. Méghozzá hamar.

Amikor a korábbi felettese felajánlja a kiutat, ő belátja, hogy nincs más választása. El kell vállalnia egy utolsó ügyet. De az információ, amelynek birtokába jut, csak még veszélyesebb helyzetbe sodorja.

Élete legkeményebb harcára készül. Késlekedés nélkül veti bele magát a dolgok közepébe, ám hamar beleszeret egy férfiba, aki jelentősen rontja a túlélési esélyeit. Amint a lehetőségei elfogynak, kénytelen lesz úgy használni a különleges képességeit, ahogy a legszörnyűbb álmaiban sem képzelte volna.

Stephenie Meyer a Twilight saga és A burok óriási nemzetközi sikerei után most egy kemény, de annál elragadóbb főhősnővel tér vissza. Feszesen megírt, váratlan fordulatokban gazdag regényével ismét megmutatja, hogy miért ő ma a világ egyik legnépszerűbb írója.

Nem is tudom, hol kezdjem... mondjuk ez nem újdonság, de most tényleg bajban vagyok ezzel a regénnyel. Annyira vártam... de annyira... 
Végre! ez ugrott be azonnal, miután becsuktam a könyvet az utolsó sor elolvasása után, és elraktam pihenni az éjjeliszekrényemre. Én gyorsabban elaludtam, mint a gondolataim. Azok kavarogtak elég sokáig, próbáltam emészteni a benyomásokat, elhelyezni ezt a regényt képzeletbeli könyvespolcomon, ahol élmény szerint szerepelnek a könyvek. Ajjajj... én már a műfaji besorolásnál elakadtam. A borító és a fülszöveg alapján valami izgalmas krimi-thrillerre számítottam, de ez a hamar beleszeret egy férfiba már kicsit elbizonytalanított. Mindegy, a remény hal meg utoljára... ami sajnos be is következett, gyorsabban, mint gondoltam illetve szerettem volna. Mi ez kérem szépen? Kriminek túl egysíkú volt és kiszámítható, thrillernek gyenge, romantikának pedig üres és erőltetett. Akkor?
Az Alkonyat szériát átugorva, Meyer kisasszonytól az első próbálkozásom A burok volt, ami ötven oldal után el is kezdett érdekelni, és akár azt is mondhatnám, hogy egészen megszerettem a végére. Valami hasonló kaliberű regényre számítottam most is, hiszen a letehetetlenül izgalmas jelző előcsalogatta érdeklődésemet. Az Agave kiadó jóvoltából hamarosan alkalmam is nyílt belépni A Vegyész világába. Lelkesen fogtam hozzá, és ez az állapot ki is tartott majdnem a századik oldalig. Aztán már csak a fejemet fogtam, és a klasszikusként elhíresült Fluimucil Ábelke közkinccsé vált De miért? kérdése mászott elő folyton gondolataim rengetegéből. 
Igen... tehát A Vegyész egy tipikus példa arra, hogyan lehet egy nagyon jól működő történetet, zseniálisan frappáns módon elszúrni egy oda nem illő karakterrel, és egy beleerőltetett szerelmi szállal. Ezért kár volt... nagy kár... fájt is a szívem emiatt :) Előszökött még néhány gondolat, társulva a többihez. Miért gondolják úgy az írók, hogy nem működik a könyv szerelem nélkül? Miért gondolják azt, hogy mindenáron szerepelnie kell benne egy lamúrnak, még akkor is, ha köze sincs amúgy a történethez, és mint elidegenítő tényező, csak lóg a levegőben szükségtelen rosszként. Miért hiszik, hogy bármely regény képes ezt elbírni? Ezt a tévhitet valahogy tudatosítani kellene, mert tényleg nem lenne szerencsés, ha ebbe az irányba kanyarodna a történetmesélés úton útfélen. Szerintem a kikényszerített szerelem egyrészt megtöri a regény dinamikáját, másrészt pedig eltaszítja az olvasót, és kizökkenti a kaland vagy épp krimi hangulatból, és már visszatalálni nem lesz képes. A Vegyész is beleesett ebbe a hibába, pedig milyen jól indult! Amint feltűnik a színen Daniel Beach, már elkezdi a mélyrepülést, és meg sem áll a totál KO-ig. Ez a regény egy hatalmas öngól lett! A karakter megjelenéséig minden annyira szépen működött, aztán a másodperc tört része alatt oszlott el a lelkesedésem, amint az írónő elkezd bevezetni minket Daniel Beach rejtelmeibe. Bár ne tette volna! A srác a tipikus mintapasi képében tündököl, aki okos, tündibündi, figyelmes, ragaszkodó, cuki, szorgalmas, hűséges, hősszerelmes... és mindeközben úgy viselkedik, mint egy retardált idióta.
Daniel Beach
Ezt még Meyer sem cáfolja: Daniel felnevetett. Annyira kedvesnek és empatikusnak tűnt  sokkal kedvesebbnek és empatikusabbnak mindenki másnál, akit a lány valaha is ismert , de egyértelműen volt benne valami furcsa. Talán mentálisan instabil.  Nem kicsit. A jóságos szent beleszeret a megkínzójába, de a testvérét le akarja lőni, csak azért, mert próbálta megmenteni, de emiatt hazugságra kényszerült.
Ugyan már!!! Tényleg... Miért??? 
Alex, a talpraesett tudós-lány egy nagyon jól ábrázolt karakter, erős jellem, és néha megveregettem volna a vállát, hogy kirángassam a rátelepülni készülő rózsaszín ködből: hahó, ez valami tévedés lesz, hidd el nekem, nem ő a te embered!
A férfi arcán a türelmetlenség halvány árnyéka futott át.  Hogyhogy mi? Hát meg akartalak csókolni. 
 Nekem is úgy tűnt, de... miért? Úgy értem, engem megcsókolni? Ezt nem... igazán értem. Akkor már ketten vagyunk. Látjátok? Alex sem érti...
De a baj már megtörtént, a folyton menekülni kényszerülő lány belegabalyodott Danielbe érzelmileg, és ezután összekuszálódott minden. Miért? A csaj jelleméből adódóan eleve nem illettek össze, és erre az idegtépő jelenségre még rá tesz pár lapáttal az írónő, hogy olyan dolgokat műveltet Daniellel, amik már aztán tényleg áramszünetet okoznak a fejekben. Ha röviden szeretném jellemezni, ennyi lenne: nagyon gáz! Daniel Beach, bár pozitív karakter, a jónál is jobb, mégis az egyik legellenszenvesebb szereplője a történetnek, és ez az érzés cseppet sem enyhül a végzet felé haladva. Sőt! A szerény és jóságos Danielről, aki a légynek sem tudna ártani, egyik pillanatról a másikra kiderül, hogy egy sebezhetetlen terminátor, kitűnő mesterlövész és még arra is képes, ha a sors úgy hozza, hogy embert öl. Nemár! A fickót egyszerűen képtelenség komolyan venni, a vicc-kategóriát súrolja erősen. 
Ám mindezt félretéve, a könyvet mégsem nevezném rossznak, csak elrontottnak, ami sokkal jobb is lehetett volna. Akár csillagos ötös a nem túl erős hármas helyett, mivel valóban jól működik a történet, izgalmas is, és sok olyan technikai dolgot is megtudunk mondjuk a vegyészetről, a kihallgatásokról, amit beépíthetünk mentális tudástárunkba. Tehát tanít is. És még kettő szereplőt felsorakoztat, akik viszont jól működnek a történet szempontjából, és némileg megmentik a regényt. Kevin Beach és Val okoz néhány kellemes pillanatot az olvasónak. Alex, Kevin és Val párbeszédei is nagyon jól sikerültek. A fordításra semmi panasz, Farkas Veronika ezúttal is kitűnő munkát végzett, mint mindig. :) 
Nagyon tetszett, hogy a főhősnő, Alex nincs eszményítve, és képes még önmagát is lenézni a munkája miatt, ami nem hétköznapi foglalkozás, az már biztos. A nehéz helyzetekben is feltalálja magát, és logikusan építi ki védekezési rendszerét a külvilággal és ellenségeivel szemben. Hasonlóan erős jellem Kevin is, épp ezért nem értem, ha már nagyon akart egy szerelmi szálat az írónő, miért nem vele hozta össze Alexet? Kivételesen még passzoltak is volna egymáshoz. (áááááá) De nem baj, ugyanis felbukkan a színen Val, aki mindvégig titokzatos marad, nem kapunk teljes körű betekintést az életébe, de annyi információ azért érkezik róla, hogy könnyű legyen megkedvelni. És Einstein, a csodakutya rögtön belopja magát az ember szívébe! 
Mi szükség volt tehát Danielre? Semmi! Miatta esett szét a történet, az írónő Alexet belekényszerítette egy olyan szerelembe, ami még tőle is idegen, és az olvasó sem tudja beleélni magát. Vagy mondjam úgy, ha már vegyész: itt csődöt mondott a kémia... de nagyon. Á, ezen már kár rágódni, ami történt, megtörtént! Biztosan vannak olyanok, akik tudnak azonosulni ezzel a szállal, és Daniellel, nekem egy icipicit sem sikerült. 
Az ítéletem, ahogy korábban is említettem, egy felemás hármas az ötből. Akiknek tetszett az Alkonyat, ez a regény is biztosan tetszeni fog, akik viszont egy zúzós krimire vágynak, inkább másik olvasnivalót javasolnék. 

5 / 3

BORÍTÓ: Egyszerű, hatásos, figyelemfelkeltő, és kapcsolódik a történethez, a főszereplőt idézi elénk. 5 pont

KARAKTEREK: Egy kivételével mindegyik működőképes, szórakoztató, kicsit ellentmondásos is, ahogyan szeretem. De sajnos mivel az összképet kell nézni, ezért nem adhatom meg a maximum pontszámot. 3 pont 

TÖRTÉNET: Izgalmas, dinamikus, élvezhető... lenne, ha nem rontana rajta olyan sokat az a szerelmi szál. Így csak egy gyenge 3 pont

2017. április 5., szerda

INTERJÚ TÖRÖK KRISZTINÁVAL



Török Krisztinával már régóta szerettem volna elbeszélgetni fordítói munkásságáról. Nagyon hamar kedvencemmé vált isteni stílusa miatt. Fordításait nem lehet összekeverni senkiével! Egyedi szóhasználata által szerettem meg például az Anita Blake sorozatot is; fantasztikusan kelti életre a címszereplő vámpírvadászt. Ezen kívül azonban rengeteg jó és érdekes könyvet szólaltatott meg magyar nyelven. 
Végre alkalmam nyílt egy interjú elkészítésére. Olvassátok szeretettel! :)


Fordítói munkásságod igazán változatos, és már több mint ötven könyv fűződik a nevedhez, ami gyönyörű teljesítmény! A regények találnak meg téged, vagy tudatosan történik a választás? 

Régóta dolgozom együtt a kiadóval, és ők mindig pontosan tudják, hogy milyen könyvvel tehetnek boldoggá. Ők választják ki tudatosan, hogy mit szeretnének az én fordításomban olvasni, és általában találkozik is a választásuk az ízlésemmel. 

Vágyaid közt szerepelt, hogy fordító legyél, vagy idő közben sodródtál erre a pályára?

Már gimiben fordítgattam, mindig is élveztem csinálni (díjat is nyertem, bizony). Igen, teljes szívvel állíthatom, hogy fordító akartam lenni szinte mindig is (nem számítva a korai tűzoltó-leszek éveket). 

Az irodalmon belül melyik műfaj áll hozzád a legközelebb? Melyikben mozogsz a legotthonosabban? Melyikben tudsz a leginkább kiteljesedni?

Sok műfajt szeretek, sajnos versek fordításához nagyon ritkán jutok, pedig az igazán nagy kaland, ha mindenképpen választanom kell egyet, akkor ez lenne az.  

Sokféle kritikát lehet olvasni a fordításaiddal kapcsolatban, úgy is fogalmazhatnék, kaptál hideget-meleget. Hogyan kezeled ezeket a megjegyzéseket? Mennyire befolyásolnak a munkádban?  

Minden kritikánál alapvető kérdés, hogy kitől származik és mennyire érzem helytállónak. Az megvisel, ha olyanok utálnak, akiknél szeretném, ha inkább szeretnének. Azokat a meglátásokat pedig, amelyek lényegbevágóak és jogosak, át szoktam gondolni, és még ha puffogok is egy ideig miattuk, megfontolom őket. 

Számodra egy negatív „kritika” is bírhat motiváló erővel? Mi az, ami igazán motivál munkád során?

Motiválni a szavak és a mondatok szoktak, az eredeti szöveg. Azt szeretem, hogy magyarul is „életre kelthetem”, ami angolul „történik”.

Az eredeti regény szövegéhez képest mekkora szabadságot kapsz a fordítás esetében? 

A fordítást az eredeti stílusát szem előtt tartva készítem, a szabadságom végtelen, csakis a leírt angol szavak jelentése korlátoz némiképp. De ez nem zavar, megoldom.

Körülbelül mennyi idődbe telik egy átlagosnak mondott (350-400 oldalas) regény lefordítása?

Az attól is függ, hogy milyen regény, de ha akarok egy nagyon átlagos időt mondani, akkor nagyjából három hónap. Legalábbis ennél hosszabb határidőre ritkán kapok könyvet, ennyivel kell gazdálkodnom.  

Neked köszönhető, hogy az Anita Blake sorozat számos darabja olvasható magyarul is. Bár eléggé sikamlós irányba megy el a történet, én úgy érzem, hogy egy-két résznél csupán a fordítás eredetisége miatt élvezhető a könyv. Te hogy viszonyulsz a sorozathoz?

Én is a fordításom eredetiségét élvezem benne. 

Melyik könyv volt eddig a kedvenced, aminél úgy érezted, hogy ez már nem is munka, inkább szórakozás?

Nagyon szerettem Pierce Brown Vörös lázadás trilógiáját vagy Sylvain Neuveltől az Alvó óriásokat (jelenleg éppen ennek a folytatásán dolgozom).

Mostani kérdésem kapcsolódik az előzőhöz. Mennyire érzed munkának és mennyire hobbinak a fordítást? Főállásban dolgozol fordítóként? 

A fordítás mellett forgatókönyvírással is foglalkozom, a Barátok közt egyik dialógusírója vagyok. Mindkettő elég romantikusan hangzik, belátom, hogy sokkal romantikusabb is, mint bolti eladónak lenni, és őszintén szerencsésnek érzem magam, hogy ezt csinálhatom. De attól még ez a munkám, a hobbimnak inkább a sportot, a kutyázást és a zoknikötést meg a főzést tekintem. Szerintem, amit az ember határidőre, pénzért csinál, az még ha kellemes is, munka.

Mielőtt nekikezdesz egy regény fordításának, előtte megismerkedsz az eredeti szöveggel, azaz elolvasod végig? Hogyan zajlanak nálad egy regény fordításának előkészületei? Elmesélsz néhány kulisszatitkot?

Igen, mindig minden szöveget végigolvasok, mielőtt nekilátnék a fordításának, ez elég fontos előkészület, hiszen így látom, hogy utána kell-e olvasnom valaminek. Titkom szerintem nincsen, maga a fordítás nem egy bonyolult tevékenység, esetleg a szövegek bonyolultak néha. 

A többi fordítóval – gondolok itt például Farkas Veronikára – tartod a kapcsolatot, és megbeszélitek egy-egy regény nehézségeit, vagy épp előnyeit? Szoktatok tanácsokat adni egymásnak?

Van olyan szerkesztőm, akivel megbeszéljük a munkát. Ha valamilyen probléma, kérdés akad egy adott könyvvel kapcsolatban, beszélünk.

A szakmán belül van olyan kolléga / kolléganő akire felnézel, akinek a munkásságára úgymond etalonként tekintesz? Aki követendő példakép számodra? Akitől úgy érzed, hogy sokat tanulhatsz / tanultál?

Nagyon sokat tanultam Göncz Árpádtól, akit csodálatos fordítónak tartok (és aki rendkívüli ember volt). És Tandori Dezsőtől, aki Virginia Woolf regényeit magyarul is woolfi magasságokba emelte. 

Az irodalom világában minden összefügg egymással: írás-olvasás-fordítás. A többi részmozzanatot mennyire műveled intenzíven? Nem kacérkodsz az írás gondolatával? 

Mesteri és kiforrott stílusú bevásárlólistákat írok, és ez ki is elégít, nem hagy teret egyéb kacérkodásra. Az olvasást lényegesen komolyabban űzöm.

Mit szeretsz inkább olvasni, klasszikusokat vagy kortárs, kicsit „lazább” irodalmat? Van mindegyik „fajtából” kedvenc íród / műved?

A klasszikus/kortárs viszonylatban időszakok váltogatják nálam egymást, van, hogy az egyikhez van inkább kedvem, van, hogy a másikhoz. Műfaj tekintetében határozottan mindenevő vagyok, szeretem a krimiket (nagy kedvencem Donna Leon), Tolkient, a már említett Woolfot, Bukowskit, T. Mannt, Esterházyt meg még egy csomó mindenkit. Téreynek a verses regényeit.

Ha felkérnének egy klasszikus fordítására, elvállalnád? (gondolok itt például az 1700-as, 1800-as évek angol irodalmára) 

Boldogan.

Van célod, vágyad, amit el szeretnél érni a fordítói szakmán belül és kívül?

Célom és vágyam a lehető legtökéletesebb helyesírás. Nehéz ügy. És szeretném, ha a kutyáim örökké élnének. Még nehezebb ügy. … Na meg a világbéke.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN AZ INTERJÚT!

2017. március 29., szerda

INTERJÚ LEDA D' RASI ÍRÓNŐVEL


Olvassátok sok szeretettel Leda D'Rasi írónővel készített interjúmat, akinek tavaly, 2016-ban jelent meg első regénye, az Utolsó kívánság, mely a Boszorkánydinasztia regényciklus bevezető kötete. A fantasy világ színe javát jeleníti meg előttünk, csípős humorba burkolva az eseményeket. 
A Dinasztia tehát megnyitja kapuit! És most néhány kulisszatitokra is fény derül.  

2016-ban robbantál be a köztudatba elsőkönyves szerzőkét a Boszorkánydinasztia című regényciklusod első részével, az Utolsó kívánsággal.  Hogyan éled meg a sikert, hogy már beszámolók, értékelések, vélemények születnek a regényedről? 
Nem tudom, mennyire „robbantam be” a köztudatba, de tény, hogy tavaly jelent meg az első könyvem. Hogyan élem meg az ezzel járó dolgokat? Bevallom, számomra még mindig elég szürreális ez az egész, de legfőképpen az utóbbi egy-másfél év az, amit a könyvkiadással töltöttem. Azt hiszem, igazából még fel sem fogtam, egyszerűen csak minden nap dolgozom azért, hogy amit az útjára indítottam, mozgásban is maradjon. Amikor ez az egész dolog elkezdődött, és elkezdtem foglalkozni az írással, azt mondtam, „oké, akkor most álmodom egy nagyot, és megpróbálom megvalósítani”. Most meg, hogy sikerült, olyan, mintha még mindig álmodnék.
A beszámolók, vélemények sorban jönnek, számomra pedig mindig furcsa, hogy ezek tényleg az én írásomról születnek, az emberek elolvassák, majd értékelik, amit írtam. Ez is egy olyan dolog, amihez hozzá kell szoknom, de kaptam ez ügyben jó néhány tanácsot, hogy kezeljem a visszajelzéseket. Író kollégák, akik már jóval több rutinnal rendelkeznek, mint én, főleg arra próbáltak felkészíteni, hogyan viszonyuljak a negatív kritikához. Hiszen illúzió volna azt gondolni, hogy ilyen soha nem fog érni. Kaptam már néhány igen kidolgozott, részletes recenziót, amelyben negatív dolgok is elhangzottak a könyvvel kapcsolatban, de mivel elfogulatlanul, szakmai szemmel olvasták a könyvet, majd ugyanilyen nyelvezettel, teljesen tényszerűen, és egyáltalán nem bántó hangnemben adtak hangot a véleményüknek, ezért nem érintett rosszul még a véleményben szereplő negatívum sem. Tudom, hogy az emberek különbözőek, és ahogy nem szeretheti mindenki ugyanazt a színt, vagy ugyanazt az ételt, úgy a könyvek terén sem egyforma az ízlésünk. Ráadásul az igényes kritika olyan hibákra világíthat rá, amit mi magunk észre sem veszünk. Nincs is ezzel semmi gond, amíg a kritika igényesen megírt, és a szavak nem arra vannak kihegyezve, hogy bántsák, vagy mondhatjuk úgy is „gyalázzák” az embert.

A fantasy műfaj nagy népszerűségnek örvend mostanában, és a te regényed is ebbe a kategóriába sorolható. Miért döntöttél éppen emellett a műfaj mellett? 
Ez egyáltalán nem tudatos döntés volt. Mondhatnám, hogy „véletlen”, de ez meg egy könyvvel kapcsolatban olyan végtelenül hülyén hangzana. De az én esetemben tényleg nem megfontolt döntés volt, mint ahogy az sem jól átgondolt elhatározásból indult ki, hogy egyáltalán írni kezdtem. A történet sok helyen elhangzott már: én tulajdonképpen azért ültem le a gép elé, hogy kiírjak magamból néhány olyan dolgot, ami akkoriban a földbe döngölt. Lelki mélyponton voltam, és ki tudja hogyan és miért, de a gép előtt kötöttem ki. Akkor még nyilván nem az vezérelt, hogy fantasyt írjak, egyszerűen csak jó hosszú mondatokban kiadtam magamból az engem bántó dolgokat. És használt. Aztán ahogy a hangulatom az írásnak köszönhetően javult, elkezdett kialakulni a fejemben egy történet, és még csak el sem gondolkodtam rajta, máris boszorkányokról, lidércekről, alakváltókról és más halhatatlan lényekről szóltak a soraim. Ha mindenképpen válaszolnom kell arra, miért pont fantasy, azt mondanám, hogy ha előre megfontolt szándékkal ültem volna le írni, valószínűleg akkor is ezt választottam volna. Hiszen ez a kedvencem, ami már gyerekkoromtól velem van. Szerintem én voltam az egyetlen gyerek, aki ha meglátott egy csúnyának titulált mesehőst a tévében, nem fordult el, hanem tátott szájjal bámulta. Ízlésem felnőttként sem változott, és imádtam mindent, ami a mesékben, mondákban, mítoszokban fellelhető: tündérek, sellők, sárkányok, démonok, vérfarkasok, és még sorolhatnám. Na meg persze a boszorkányokat is. Ők sem maradhatnak ki a buliból! 

A romantika és az erotika is jelentős szerepet játszik a történetedben. Nem félsz attól, hogy azonosítanak majd valamelyik karaktereddel? 
Na, most nagyon nevetek, mert eszembe jutott egy barátnőm, aki az elsők között olvasta a regényt. Velem izgulta végig a könyvkiadás menetét, és nagyon várta már, hogy elolvashassa. Személyesen adtam át neki, kicsit beszélgettünk, és azt mondta, hogy amikor azokat a részleteket olvasta, amikkel beharangoztam a könyvet, szinte hallotta a hangomat. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy lát és hall engem a könyvben. Ezen már akkor nagyot nevettem, és azt ajánlottam neki, szerintem nem ártana erről leszoknia, mert adott részeknél nagy bajban lesz, ha engem képzel oda. Akkor ő még nem tudta, miről beszélek, de már határozottan tudja :)
Azóta egyébként már szállóigévé vált az a mondás, amit minden olyan embernek elmondok, akinek én adom át a könyvet, és régóta ismerem: „Miközben ezt olvasod, felejtsd el, hogy ismersz, és eszedbe se jussak”.
Azt hiszem, ez a kérdés leginkább azokban merülhet fel, akik személyesen ismernek, és úgy veszik kezükbe a könyvet. Így benne van a pakliban, hogy itt-ott engem látnak a történetben. (Itt jegyezném meg, hogy édesapám is olvasta a regényt, de ő nem számolt be olyanról, hogy bárhol is engem azonosított volna valamelyik szereplővel). 
Persze az olvasóban joggal merül fel  akár a történet, akár valamelyik karakter kapcsán –, hogy a szerző a saját életéből merít. És ha ezt gondolja, teljességgel igaza van, hiszen az író így vagy úgy, de mindig ott van a könyvben. De nem félek attól, hogy az erotika vagy a romantika kapcsán azonosítanak valamelyik szereplővel, hiszen miért pont ezek miatt vonnának köztem és a szereplők között párhuzamot? Ezek az elemek jelentős szerepet játszanak a történetben, de nem ezek adják a fő szálat. 

Hogyan vált életed részévé az írás? Mi volt az a mozzanat, amely kiváltotta benned, hogy én mármost szeretném papírra vetni a képzeletemben megalkotott világot.
Ahogy említettem korábban, ez nem volt tudatos döntés. Vannak, akik már gyerekkoruktól kezdve szó szerint arra treníroznak, hogy előbb-utóbb az írás mellett kössenek ki, és jó annak, akit errefelé sodort az élet már kiskorától kezdve, de én nem így kezdtem. Olvasni nagyon szerettem, de az iskolában megszokott írásbeli fogalmazásokon, dolgozatokon kívül nem foglalkoztatott az írás. Mégis, a megfelelő időben úgy robbant az életembe, mint egy villámcsapás. Persze így visszatekintve már a fejemet verem a falba, annyira egyértelmű, hogy ez az én világom, és akár már évekkel korábban belevághattam volna. Na de ami késik, nem múlik, az élet csak úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy a gép előtt kössek ki. Igaz, akkor szenvedtem, mint a kutya, de ma már azt mondom, megérte. Minden megérte, ami odáig vezetett, hogy azon a bizonyos május végi estén bőgve leültem a gép elé.

A boszorkányok sok esetben negatív minősítést kapnak a művekben, és pozitív karakterként az őket üldöző vadászok tűnnek fel. Te megfordítottad a dolgokat, és nálad a boszorkányok lettek a jók. Akadt gondod ezzel a felállással kritikai szemszögből? 
Kritikában egyelőre nem találkoztam olyannal, aki negatívumként említette volna ezt a nem éppen megszokott felállást. Aki hasonló témájú könyvet olvas, szerintem egyébként is találkozott már olyan sok dologgal, hogy számára nem meghökkentő, és főleg nem elfogadhatatlan egy ilyen váltás. Olyan előfordult már, hogy valaki a vallási meggyőződése miatt azt írta nekem, hogy márpedig minden boszorkány a sátán szolgája, és aki elolvassa a könyvet az a pokolra jut, de ő azt hiszem nem értette meg, hogy ez a dolog egy teljes mértékben fiktív regény, amely csak azt a célt szolgálja, hogy szórakoztasson. Talán csak a címet látta, vagy még azt sem, és azonnal így reagált. Számára ez a jó fiú-rossz fiú csere nyilván elfogadhatatlan, a saját nézetével összeegyeztethetetlen, na de ő akkor egyszerűen nem fogja olvasni a könyvet, és úgy is lesz a legjobb, ha nem veszi a kezébe. De olyantól, aki a könyvet a helyén kezelte, és úgy olvasta el, ez a fordulat még nem hangzott el negatív kritikaként.

Karaktereid szerethető, szépen kidolgozott, hús-vér személyiségek. Megalkotásukkor lebegett szemed előtt olyan valaki, akinek jelleméből kicsit belecsempésztél regényhőseidbe? 
Volt, akinél igen, és volt, akinél nem. A boszorkányoknál óhatatlanul előfordult, hogy egy-egy dolgot beléjük csempésztem magamból. Vagy olyat, ami bennem is megvan, vagy pont olyat, ami bennem nincs meg, de szeretném, ha lenne. Una határozottságára és Luna lazaságára például borzasztóan vágyom.
A történetben egyébként egyetlen egy karakter van, akit egy az egyben valódi, általam ismert személyről mintáztam külsőleg és belsőleg is. Ez pedig a fő gonosz, az Ítész vezér. És nem, nevet ne kérdezz, mert azt nyilván nem fogok mondani. Ez maradjon olyan műhelytitok, amit csak én tudok.

Ki számodra a legellentmondásosabb karakter az Utolsó kívánságban?
Egyértelműen Luna boszorkány. Minden benne van, amiért az embert ez a mai világ bolondnak nézi, ugyanakkor ha belegondolunk, ő csinálja jól. Nem árt senkinek, csak él, ahogy akar, és magasról lesajnálja, hogy erről ki-mit gondol. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy az ő karakterének megalkotásánál nem vezérelt semmilyen irányelv, és főleg nem voltak határok. Luna egyszerre szent és átkozott, bolond és zseni, szűz és szajha, gyerek és felnőtt. Egyszerűen imádom.

Ki az, akivel a leginkább tudtál azonosulni „születése” során? Ki a kedvenced?
Első könyv lévén, a szereplők, azon belül is a főszereplők különösen közel állnak hozzám, így ha választanom kell, akkor azt mondom, hogy Angel karakterével azonosultam a legjobban. Ő az, akibe a legtöbb személyes vonatkozás került.

Az Utolsó kívánságot, mint első regényt mennyi ideig tartott megírni? Sokszor formálódott a szöveg a fejedben és papíron egyaránt, amíg elnyerte végleges formáját? 
Az első könyvet megírni picivel több, mint egy évig tartott. Ez elég hosszú idő, de azt hiszem, ez annak tudható be, hogy nem foglalkoztam olyan intenzíven az írással, mint manapság. Inkább csak „írogattam”, amikor kedvem támadt, ihletem jött, vagy szabadidőm volt. De nem dolgoztam napi rendszerességgel, tervszerűen. A szöveg nem annyira formálódott, mint inkább csak gyarapodott. Csak írtam-írtam, mindent, ami a fejemben volt. Ennek meg is lett az eredménye, mert a nyers kézirat több mint egymillió karakter lett, ami hatalmas mennyiség. Ha jobban belegondolok, ezt a számot figyelembe véve, nem is volt olyan hosszú idő az az egy év. De azóta kiderült, hogy tudok én 7-8 hónap alatt is könyvet írni. 

Milyen érzés volt belecsöppenni a könyvkiadás világába? 
Csak kapkodtam a fejem ide-oda. Régen mindig azon nyavalyogtam, hogy velem soha, semmi érdekes nem történik. Na, hát ebben a világban ez a dolog többé eszembe se jutott. Én, aki régen otthon-ülő, zárkózott, teljesen introvertált ember voltam, egyszer csak egy olyan világban találtam magam, ahol nyüzsögtek az írók, bloggerek, szerkesztők, könyvkiadók. Rendezvényekre hívtak, és több emberrel találkoztam egy-egy rendezvény alatt, mint máskor egész évben. Szokatlan volt, és a természetemből adódóan kissé idegen is ez a fajta nyüzsgés és sebesség, de azt hiszem, már kezdem megszokni. 

A könyv kiadását számos dolog megelőzi, úgy, mint a kézirat komplett szerkesztése például. Nem okozott nehézséget számodra együttműködni a szerkesztőddel? Nem mindenki viseli könnyen, ha átalakításokat végeznek a kéziratán. 
Legnagyobb meglepetésemre nem okozott gondot az együttműködés, bár amikor szóba került a szerkesztés, erre nem sokat adtam volna. Ismerem magam, megszállott maximalista vagyok, ami azt jelenti, hogy sokszor azt veszem a fejembe, hogy csak úgy jó egyik vagy másik dolog, ahogy én csinálom. Ezért tartottam tőle, hogyan fogom viselni, ha a szerkesztő azt mondja, nyúljunk hozzá ehhez vagy ahhoz a részhez, mert valami nem jó úgy. És persze ez így is történt, hiszen elkerülhetetlen, hogy a nyers kéziraton ne történjen változtatás, de meglepően könnyen ment ennek a feldolgozása. Azt hiszem, ez nagyrészt magának a szerkesztőnek köszönhető, hiszen az ő közvetlen, nyílt személyisége adta meg a közös munka alaphangulatát. Számomra fontos volt például, hogy őszintén tudtunk beszélni egymással, és folyamatos volt köztünk a kommunikáció. Az is lényeges volt, hogy végig éreztem, hogy a döntés az én kezemben van még úgy is, hogy azt azért minden író tudja, hogy célszerű megfogadni a szakember tanácsát. De semmit nem akartak rám kényszeríteni, a szerkesztővel közösen dolgoztunk, szoros napi kapcsolatban. Nem úgy volt, hogy ő márpedig azt csinál a kézirattal, amit akar, nekem pedig el kell fogadnom. Ez fel sem merült. Kialakítottunk egy jó munkarendet, ami bevált, ami hatékonyan működött, és a továbbiakban is eszerint fogunk együtt dolgozni.

Mennyiben érzed úgy, hogy megváltozott az életed, hogy írónővé váltál?
Nem túlzok, ha azt mondom, minden szinten történt változás. A belső változásokon magam is megdöbbentem, mert sokkal nyitottabb, nyugodtabb lettem, és az életszemléletem is sokat változott azáltal, hogy írás közben más-más karakter szemszögéből közelítem meg az eseményeket. A maximalizmusom is visszahúzódott a még egészségesnek tekinthető szintre, így már nem megyek a saját agyamra vele. A kapcsolataim is változtak, akár családi-baráti vagy párkapcsolatról beszélünk, mert sokkal elfogadóbb, türelmesebb, segítőkészebb, megértőbb lettem, mondhatjuk, hogy sokkal- sokkal érettebb, komolyabb, ami egy vicc azok számára, akik ismernek. Én és a komolyság, na ne már :) Ja igen, és az alvásigényemben is változás állt be, mert bár továbbra is lenne igényem a napi 8 órára, de ma már hosszú távon is tudok létezni 4-5 óra alvással. Mondhatjuk, hogy az elmúlt évek alatt sikeresen kivívtam a „tiszteletbeli éjszakai lény” címet. 

Mi inspirál arra, hogy írj, hogy megoszd másokkal is fantáziavilágod? 
Önös és önzetlen érdekek egyaránt inspirálnak. Önös érdekeimben az élen áll, hogy ez a világ hihetetlenül szórakoztat. Még a leghosszabb, legvacakabb nap után is képes vagyok nagyokat röhögni egy-egy jeleneten, ami felbukkan a fejemben. Számomra nagyon fontos a humor, és azt vallom, amíg van humorérzékem, addig mindent meg tudok oldani. 
Az önzetlen érdek pedig az, hogy másokat is szórakoztassak. Régen sokszor fordultam a könyvekhez. Ha bánatos voltam azért, ha unatkoztam azért. Ha úgy éreztem, valami hiányzik az életemből, akkor meg azért. Így választottam könyvet is. Vidámat, romantikust, izgalmasat, és a többi. Én pedig arra vágyom, hogy ugyanezt adjam az olvasóknak. Szórakoztassak, izgalmat adjak, megnevettessek, és romantikus vágyakat ültessek beléjük. Ez inspirál.

Mi számodra a legnagyobb motiváló erő, amely segít írói pályádon kiteljesedni? 
Egyértelműen a szüleim motiválnak a leginkább. Ha a róluk van szó, mindig azt mondom: a világ legjobb szüleit mondhatom a magaménak. Gyerekkoromtól kezdve szinte lubickolok a szeretetükben. Olyan mély kapcsolat van közöttünk, amit (bár azt hiszem, egész jó szókinccsel rendelkezem) ma sem tudnék szavakba önteni. Bármit tettem is, bátorítottak, mellettem álltak, segítettek, védtek engem. Én pedig úgy szeretném ezt meghálálni, hogy bebizonyítom, jól neveltek. Büszkévé szeretném őket tenni, hogy egyúttal magukra is büszkék legyenek. Mert, ha ők nem olyanok, amilyenek, én sem lehetnék az, aki vagyok. Bármit teszek, bármit írok, bármit érek is el ezután, azt értük teszem, és nekik ajánlom.

Már a megjelenéskor sem volt titok, hogy a Boszorkánydinasztia egy sorozat lesz. Hány részesre tervezed? 
Húha, ez nehéz kérdés, mert kicsit elszaladt velem a csikó az utóbbi időben. Vagyis jobban mondva a fantáziám szaladt el, de nagyon, és nehéz megállítani. Eredetileg négy részesre terveztem a Dinasztiát, de ma már összesen hét boszorkánytörténet van a fejemben. Maradjunk annyiban, hogy négy rész biztos, a többit meg majd meglátjuk. Nyilván az olvasóktól is függ majd, hiszen ha szeretik a boszorkányokat, és várják az újabb részeket, akkor részemről nem lesz akadálya a folytatásnak. De azt szeretném elkerülni, hogy addig írjam a Dinasztiát, amíg már én is unni fogom. Na, odáig nem megyek el, az biztos!  

Kire tekintesz példaképként az irodalom világában, van olyan, akinek része van abban, hogy te is kikötöttél ezen a pályán? 
Nem, azt hiszem olyan igazi író példakép, aki miatt kikötöttem a pályán, nincs. Hiszen nem is „szándékosan” lettem író. Bár ha egy példát mondanom kellene, akinek a ténykedése nagyon szimpatikus, és követendőnek tartom, akkor mindenképpen J.K. Rowling-ot említeném, a kitartása, az állhatatossága miatt. Amikor írni kezdte a Harry Pottert, egy fűtetlen lakásban lakott, és napközben kávéházakba ült be írni, hogy meleg helyen tudjon dolgozni. Mivel ma már tisztában vagyok azzal, mennyi időt és energiát igényel egy ilyen hosszúságú regény megírása, még inkább tudom, hogy példa-értékű, amit csinált. Naponta hússzor adhatta volna fel, mégsem tette. És ez a fajta kitartás már félsiker, akármibe vág is bele az ember. 

Mi a legfőbb célod, amit el szeretnél érni írónőként? 
Furcsa kettősség van bennem a célokkal kapcsolatban. Egyrészt úgy vagyok vele, hogy a határ a csillagos ég, és ha már álmodunk, akkor ne aprózzuk el. Az ember annyi mindenben alkuszik meg élete során, legalább az álmokat ne korlátozza senki és semmi. A Dinasztia sorozaton kívül számos más könyv ötlete megfogalmazódott már a fejemben, és természetesen szeretném, ha mind napvilágot láthatna. A hazai megjelenéseken túl nagy álmom a külföldi megjelenés is, először Európában, majd a tengerentúlon. Álmokban, célokban tehát nincs hiány, ugyanakkor a kettősség másik részét az adja, hogy egyáltalán nem akarok sietni. Nem akarok kapkodni, nem akarom hajszolni a dolgokat, hogy csak történjenek, történjenek kontrollálatlanul. Lépésről lépésre szeretnék haladni, minden egyes lépcsőfokon megállva, hogy körbe tudjak nézni és ki tudjam élvezni, amit elértem, ahová jutottam.

Köszönöm szépen az interjút!

2017. március 27., hétfő

LEDA D' RASI - BOSZORKÁNYDINASZTIA ELSŐ KÖNYV - UTOLSÓ KÍVÁNSÁG


EREDETI CÍM: UTOLSÓ KÍVÁNSÁG  SOROZAT: BOSZORKÁNYDINASZTIA 1. KÖNYV
KIADÓ: MOGUL
OLDALSZÁM: 478
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: ROMANTIKUS FANTASY

FÜLSZÖVEG:

Te mit tennél, ha egy nap kiderülne, hogy boszorkány vagy? Képes lennél egy korábban mesének hitt világról elfogadni, hogy az mégiscsak valóság?

Angel Ivy Stanford élete  csodával határos módon túlélt balesete után , 180 fokos fordulatot vesz. Hirtelen egy olyan közösségben találja magát, amiről eddig csak fantasy könyvekben olvasott. Kezdeti lelkesedése és csodálata azonban addig tart, amíg rá nem döbben, hogy a halhatatlanok élete bizony nem habos torta. Véres leszámolások keresztezik útjukat. Hamarosan azt is meg kell tapasztalnia, hogy a boszorkányüldözés sem csak a történelemkönyvek lapjain létezik. Az Ítélőszék évszázasok óta a nyomukban van. Lehet, hogy a halhatatlanságnál mégis jobb a halandó élet?

Lazarus a halhatatlanok egyik legnagyobb királya, az alakváltók ura. Életét immár négy évszázada gyász uralja, szíve és lelke a rég elhunyt kedvesét, Liliant siratja. Majd egyszer csak jön egy fiatal boszorkány, aki a megszólalásig hasonlít egykori szerelméhez, és Lazarus halottnak hitt érzelmei újra életre kelnek. Ez a hasonlóság a véletlen műve, vagy a sors akarata? Lazarus vajon meg tudja védeni a nőt az őt fenyegető veszélyektől? És vajon képes őt meggyőzni, hogy válassza a halhatatlanságot, és vele együtt a szerelmét?

Két világ életszemlélete feszül egymásnak, de lassan kiderül, hogy nincs is akkora különbség közöttük. Mert lehet egy lény bár halhatatlan, bírhat végtelen erővel, nagyon is emberi gondolatok, és érzelmek szerint éli mindennapjait. Igazán csak a halhatatlanok tudják megadni a választ az emberek állandó kérdésére: Valóban örök a szerelem?

Egyszer volt, hol nem volt... nem is tudom, hol kezdjem ezt a mesét... a Boszorkánydinasztiáról recenziót írni nem azért nehéz, mert képességeim szabadságra mentek, mikor épp szükségem lenne rájuk. Azért speciális eset számomra ez a könyv, mert a kulisszatitkok sem hagytak érintetlenül, tehát úgymond a keletkezés egész folyamatát végigkísértem, és nem csupán külső szemlélőként. De mindezt most félreteszem, és átalakulok azzá a bloggerré, aki objektíven alkotja meg véleményét elemzése tárgyáról. Mielőtt még túlbonyolítanám a dolgokat, bele is ugrok  in medias res kezdődjék hát az Utolsó kívánság :)
Leda D'Rasi írónő
A fantasy világ eléggé sokszínű és érdekes. Mostanában a vámpíroké és a farkasembereké volt a főszerep, de egy csavarral a helyzet megváltozik, és a boszorkányok lépnek át a fókuszba, értük izgulhatunk, őket ismerhetjük meg Leda D'Rasi első regényében, az Utolsó kívánságban.
Korábban foglalkozott velük sok mozifilm, kisebb-nagyobb történetek fő és mellékszereplőiként is előbukkantak a boszorkányok, hol pozitív hol pedig negatív minősítésben. Van, hogy az őket üldöző vadászok a jók van, hogy egyszeriben megváltozik a felállás. Ezért jó annyira a fantasy, mert nincsenek kőbe vésve a szabályok, és mindennek az ellentéte is igaz lehet.
Leda egy olyan világot teremtett, melyben első sőt talán második látásra-olvasásra sem könnyű eligazodni, de ez ne rettentsen el senkit, mert minden szépen a helyére kerül a cselekmény kibontakozása során. A halhatatlanok világára nyílik rálátásunk, ami be van ékelve a halandók világába, de saját politikával, erkölcsi és szabályrendszerrel rendelkezik, melyeknek betartását szigorúan ellenőrzik. Valóban olyan jó dolog halhatatlannak lenni? Ez mekkora felelősséggel jár?
Az írónő rengeteg fajt pakolt egymás mellé, de hangsúlyt csak néhány kap a regény első részében. A vámpírok egy ideig mellőzve lesznek, őket ne keressük, vagy ha keressük, máshol... helyettük színre lépnek a boszorkányok, a lykae-k és a démonok, de találkozhatunk lidércekkel is.
Angel Stanford
Lazarus
Leda oly módon szövi a szálakat, hogy a régi, már megszokott halhatatlan tulajdonságok mellett újakkal is bővül a paletta a főszereplők esetében. Mivel ez egy romantikus  némi erotikus beütéssel  felruházott fantasy történet, természetesen egy pár áll a középpontban, de hogy előrevetítsem, a mellékkarakterek épp annyira érdekesek, viccesek és szórakoztatóak, mint a főszereplőknek kikiáltott Angel és Lazarus  merthogy imígyen hívják őket. Semmiképp sem lenne teljes értékű a cselekmény, ha nem nyüzsögnének a közelükben az olyan karakterek, mint Luna vagy Una, a két legerősebb és legősibb boszorkány, vagy Fairy, a férfigyűlölő szépség... nagyon sok egyéniséget vonultat fel az írónő, akiknek kibontása remélhetőleg egy esetleges következő epizódban megtörténik.
Ebben az esetben szerencsére nem egy kikényszerített románcról van szó, illetve Angel egy ideig így érzi, de aztán hamar felkapcsolódik a lámpa, és a tudatunkat megvilágítja: mi miért történik. A sors irányítja a dolgokat, szóval a hagyjuk őket megtörténni kicsit direkt módon van levezetve, úgymond célirányosan. Ez is egy újítás Lédánál. Az Égiek útmutatása a boszorkányok számára. Mindenesetre humorérzéküknél vannak, mert tudnak úgy sakkozni, hogy olyan képletet hozzanak össze,ami sokak számára képtelenség és irracionális :) Igaz, Fairy? (no de nem spoilerezünk.
Fairy
Leda tudatosan törekedett arra, hogy a már sok helyen meglévő fantasy elemeket újakkal bővítse, ilyen módon elhatárolódva az esetleges ismétlésektől. A regény dinamikája megfelelő lett, bár a leírások néhol icipicit talán monotonabbra sikerültek, de ezt bőven ellensúlyozzák a pattogó, szarkasztikus és pikáns humorral átitatott párbeszédek és az olyan karakterek, akik a legtermészetesebb módon élik életüket, abszolút nem foglalkozva azzal, a külvilág milyen véleményt formál róluk. Ez egy rejtett üzenet is lehet, ami célba talál: mindig légy önmagad, és ne próbálj megfelelni senkinek! Luna, aki szerintem az egyik legerőteljesebb, legellentmondásosabb de egyben az egyik legrokonszenvesebb karakter, lehet tükör a világnak: bár nem százas, és ezt a véleményt szinte mindenki osztja, aki akárcsak egy percet is találkozott vele, ám mégis a bohóc-váz mögött egy olyan nő rejtőzik, aki bármit megtenne a testvéreiért. Ő így kötött barátságot a világgal, így számolt le a képmutatással. A megfontolt Una lehetne az ellenpólus, aki szigorúan szabálykövető, hozzáállása mindenhez protokolláris, nem kedveli, ha a dolgok oly módon vannak lekezelve ahogy Luna intézné őket. Mégis tökéletesen kiegészítik egymást. Aztán ott van a több szempontból titokzatos Fairy, akinek a karaktere pár sor után már az egyik legszimpatikusabb szereplőm volt, és újra meg újra vártam a felbukkanását.
Tetszett a fokozatosság, ahogy megismerjük a szereplőket, a kapcsolatokat, a konfliktusokat. A történet nyelvezete könnyed és szókimondó, egyáltalán nem érződik rajta a prűd naivitás. Én úgy érzem, ez egy erős indítás, és szépen körvonalazódnak azok a kisebb hibák, amik a későbbiekben már kiküszöbölhetők. Angel például, a legfiatalabb boszorkány úgymond prototípusnak tekinthető, az első modell, akinek jellemrajza majdnem tökéletesre sikerült. Szeretem az erős női karaktereket, de benne mintha éreztem volna némi önellentmondást, ami naivitással párosult. Persze többször előtérbe lépett tökös határozottsága, ami azonban hipp-hopp eltűnt, és újra visszasüllyedt abba a színtelen, felemás állapotba. Ez főleg azoknál a jeleneteknél tapasztalható, melyekben közösen szerepel Lazarussal.
Una
Akkor most kapjon néhány szót az alakváltók királya, az igazságos és kissé depis Lazarus, aki már kismillió éve halott szerelmét siratja. Nos, sajnos ez a karakter nagyon nem lett a kedvencem, és bár sokat változik a történet folyamán  többnyire előnyére , megszeretni nem sikerült. Nem találtam fogódzót rajta. Talán bennem is kereshető a hiba néhány százalékban, ugyanis sosem rajongtam az olyan hősszerelmes férfi karakterekért, akik szinte tárgyként kezelik a nőt, hogy még a széltől is képesek legyenek megóvni. Miután Angel lerombolta Laz hasonló imidzsét, amaz próbálta új alapokra helyezni tekintélyét vele szemben, és egy másik unszimpatikus tulajdonsága kúszott előtérbe, méghozzá a birtoklásvágy. Lehetnék elnézőbb vele szemben, mert végső soron, ha nagyon lesarkítjuk a dolgot, ő egy ember bőrbe bújt lykae  farkas  tehát genetikailag félig meddig állat, és mint olyan, a nőt nőstényként kezeli. Nem ez a baj, számomra az ő karaktere nem hordozott annyi egyediséget, egyéniséget, mint a boszorkányoké, hanem egy bizonyos sablon szintjére süllyedt. A jellemfejlődés azonban szépen megfigyelhető nála is, mert a kezdeti morc, büszkeségében sértett uralkodóról kiderül, hogy egy érző lény a felszín alatt, és még humora is van, amin ugyan még csiszolni kell, de mégsem reménytelen eset.
Ha a férfi karaktereket nézzük, itt is egy mellékszereplőt emelnék ki, akit rögtön megszerettem: ő nem más, mint a démonok királya, Aghrimon. Az ő karaktere messze nem hordozza azt a színpadiasságot, mint Lazarusé. A flegma, laza, de azért mégis tekintélyt parancsoló démon úgy uralja a sorokat abban a fejezetben, ahol felbukkan, hogy mindenki más szinte láthatatlanná válik.
Az írónőtől nagyon jó ötlet volt, hogy itt-ott elszórtan megjelentet olyan karaktereket, akik  ha nem is uralják a cselekmény egészét, mégis rájuk irányul a figyelem és bevésődnek a tudatunkba; a történet kohéziója szempontjából meghatározó alakok. Az olvasókban pedig felmerül a kérdés: felbukkanásuk vajon véletlenszerű, vagy előre generál bizonyos eseményeket? Ebben a világban sosem lehet tudni.
Luna
Bár a kerettörténet a hepi endbe zúduló romantikus egymásra találás  az alakuló konfliktusok, a különböző szituációkból kialakuló helyzetkomikumok, melyekhez az olyan szereplők asszisztálnak, mint mondjuk a minden lében kanál Luna, tartalmassá, pergőssé és élvezhetővé varázsolják ezt a világot. Hogy ne maradjunk ellenség nélkül sem, feltűnnek a boszorkányvadászok is, más szóval Ítészek, akik a középkori inkvizíció kártékony eszméit kincsként őrzik, és sajnos alkalmazzák is őket, ami a legszörnyűbb, hogy immáron modernebb eszközök is rendelkezésükre állnak. Ábrázolásuk a regény elején még középkori keretek között történik, aztán, mikor átváltunk a jelenbe, már csak a vezetőjük szemszögéből kísérhetjük nyomon ténykedésüket. Jó megoldás volt beiktatni az Ítész főnök véleményét a modern világról, de ez mehetett volna kicsit pergősebben, ám lélektanilag teljesen rendben volt ez a réteg, az eldeformált világnézetükkel. Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle. Leda olyannak ábrázolta őket, amilyeneknek el is képzelhetjük az inkvizítorokat: akik képtelenek a logikus gondolkodásra, ehelyett a begyöpösödött dogmáikhoz tartják magukat, amit nem kell megmagyarázni csak elfogadni. (egy pattogó szópárbajra mondjuk kíváncsi lennék az Ítész vezér és Una között) :)
Lassan a mondandóm végére érek, és már csak az összegzés van hátra.
Őszintén mondhatom, Leda első könyvével méltán foglalhatja el helyét az írónők táborában, és büszke lehet erre a regényére. Bár érezni rajta, hogy szárnypróbálgatás, hogy még nem forrt ki teljesen ez a stílus, de az erős alapokat lefektette, és van mire építkeznie. Humora egyedi, nem erőltetett, kellemes és hangulatos légkört teremt. Karakterei abszolút vállalhatóak, mindenkit szívesen látnak, aki bemerészkedik a Dinasztia világába. Mindenki meg fogja találni a számára rokonszenves személyeket, hiszen széles a kínálat. A boszorkányok megérkeztek... mi pedig izgatottan várjuk a további kalandokat!

BORÍTÓ: Első osztályú, nagyon szépen kidolgozott, figyelemfelkeltő és a tartalommal is szoros összefüggésben van. A színek is megfelelőek, nem túl élénk, de ez a sötétebb sejtelmesség illik a történet hangulatához. 5 pont

TÖRTÉNET: A fantasy világ egy szegletébe enged betekintést, sodrása dinamikus, de a cselekményt néhol megszakítják rövidebb, erotikába hajló romantikus epizódok. Érdekes keverékét alkotja a kalandnak és romantikának. Mindvégig útitársunk marad a pikáns humor, mely fellazítja a történet szerkezetét és még élvezhetőbbé varázsolja. 4,5 pont  

KARAKTEREK: Sok karakterrel megismerkedhetünk, vannak összetett személyiséggel rendelkező, dominánsabb szereplők, de vannak olyanok, akik bár nem rendelkeznek bonyolult jellemrajzzal, mégis élővé varázsolja őket az írónő. A sokszínűség jellemző a főbb és mellékszereplők ábrázolására. Az olvasó otthonosan érezheti magát a társaságukban. 5 pont

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...