2017. április 5., szerda

INTERJÚ TÖRÖK KRISZTINÁVAL



Török Krisztinával már régóta szerettem volna elbeszélgetni fordítói munkásságáról. Nagyon hamar kedvencemmé vált isteni stílusa miatt. Fordításait nem lehet összekeverni senkiével! Egyedi szóhasználata által szerettem meg például az Anita Blake sorozatot is; fantasztikusan kelti életre a címszereplő vámpírvadászt. Ezen kívül azonban rengeteg jó és érdekes könyvet szólaltatott meg magyar nyelven. 
Végre alkalmam nyílt egy interjú elkészítésére. Olvassátok szeretettel! :)


Fordítói munkásságod igazán változatos, és már több mint ötven könyv fűződik a nevedhez, ami gyönyörű teljesítmény! A regények találnak meg téged, vagy tudatosan történik a választás? 

Régóta dolgozom együtt a kiadóval, és ők mindig pontosan tudják, hogy milyen könyvvel tehetnek boldoggá. Ők választják ki tudatosan, hogy mit szeretnének az én fordításomban olvasni, és általában találkozik is a választásuk az ízlésemmel. 

Vágyaid közt szerepelt, hogy fordító legyél, vagy idő közben sodródtál erre a pályára?

Már gimiben fordítgattam, mindig is élveztem csinálni (díjat is nyertem, bizony). Igen, teljes szívvel állíthatom, hogy fordító akartam lenni szinte mindig is (nem számítva a korai tűzoltó-leszek éveket). 

Az irodalmon belül melyik műfaj áll hozzád a legközelebb? Melyikben mozogsz a legotthonosabban? Melyikben tudsz a leginkább kiteljesedni?

Sok műfajt szeretek, sajnos versek fordításához nagyon ritkán jutok, pedig az igazán nagy kaland, ha mindenképpen választanom kell egyet, akkor ez lenne az.  

Sokféle kritikát lehet olvasni a fordításaiddal kapcsolatban, úgy is fogalmazhatnék, kaptál hideget-meleget. Hogyan kezeled ezeket a megjegyzéseket? Mennyire befolyásolnak a munkádban?  

Minden kritikánál alapvető kérdés, hogy kitől származik és mennyire érzem helytállónak. Az megvisel, ha olyanok utálnak, akiknél szeretném, ha inkább szeretnének. Azokat a meglátásokat pedig, amelyek lényegbevágóak és jogosak, át szoktam gondolni, és még ha puffogok is egy ideig miattuk, megfontolom őket. 

Számodra egy negatív „kritika” is bírhat motiváló erővel? Mi az, ami igazán motivál munkád során?

Motiválni a szavak és a mondatok szoktak, az eredeti szöveg. Azt szeretem, hogy magyarul is „életre kelthetem”, ami angolul „történik”.

Az eredeti regény szövegéhez képest mekkora szabadságot kapsz a fordítás esetében? 

A fordítást az eredeti stílusát szem előtt tartva készítem, a szabadságom végtelen, csakis a leírt angol szavak jelentése korlátoz némiképp. De ez nem zavar, megoldom.

Körülbelül mennyi idődbe telik egy átlagosnak mondott (350-400 oldalas) regény lefordítása?

Az attól is függ, hogy milyen regény, de ha akarok egy nagyon átlagos időt mondani, akkor nagyjából három hónap. Legalábbis ennél hosszabb határidőre ritkán kapok könyvet, ennyivel kell gazdálkodnom.  

Neked köszönhető, hogy az Anita Blake sorozat számos darabja olvasható magyarul is. Bár eléggé sikamlós irányba megy el a történet, én úgy érzem, hogy egy-két résznél csupán a fordítás eredetisége miatt élvezhető a könyv. Te hogy viszonyulsz a sorozathoz?

Én is a fordításom eredetiségét élvezem benne. 

Melyik könyv volt eddig a kedvenced, aminél úgy érezted, hogy ez már nem is munka, inkább szórakozás?

Nagyon szerettem Pierce Brown Vörös lázadás trilógiáját vagy Sylvain Neuveltől az Alvó óriásokat (jelenleg éppen ennek a folytatásán dolgozom).

Mostani kérdésem kapcsolódik az előzőhöz. Mennyire érzed munkának és mennyire hobbinak a fordítást? Főállásban dolgozol fordítóként? 

A fordítás mellett forgatókönyvírással is foglalkozom, a Barátok közt egyik dialógusírója vagyok. Mindkettő elég romantikusan hangzik, belátom, hogy sokkal romantikusabb is, mint bolti eladónak lenni, és őszintén szerencsésnek érzem magam, hogy ezt csinálhatom. De attól még ez a munkám, a hobbimnak inkább a sportot, a kutyázást és a zoknikötést meg a főzést tekintem. Szerintem, amit az ember határidőre, pénzért csinál, az még ha kellemes is, munka.

Mielőtt nekikezdesz egy regény fordításának, előtte megismerkedsz az eredeti szöveggel, azaz elolvasod végig? Hogyan zajlanak nálad egy regény fordításának előkészületei? Elmesélsz néhány kulisszatitkot?

Igen, mindig minden szöveget végigolvasok, mielőtt nekilátnék a fordításának, ez elég fontos előkészület, hiszen így látom, hogy utána kell-e olvasnom valaminek. Titkom szerintem nincsen, maga a fordítás nem egy bonyolult tevékenység, esetleg a szövegek bonyolultak néha. 

A többi fordítóval – gondolok itt például Farkas Veronikára – tartod a kapcsolatot, és megbeszélitek egy-egy regény nehézségeit, vagy épp előnyeit? Szoktatok tanácsokat adni egymásnak?

Van olyan szerkesztőm, akivel megbeszéljük a munkát. Ha valamilyen probléma, kérdés akad egy adott könyvvel kapcsolatban, beszélünk.

A szakmán belül van olyan kolléga / kolléganő akire felnézel, akinek a munkásságára úgymond etalonként tekintesz? Aki követendő példakép számodra? Akitől úgy érzed, hogy sokat tanulhatsz / tanultál?

Nagyon sokat tanultam Göncz Árpádtól, akit csodálatos fordítónak tartok (és aki rendkívüli ember volt). És Tandori Dezsőtől, aki Virginia Woolf regényeit magyarul is woolfi magasságokba emelte. 

Az irodalom világában minden összefügg egymással: írás-olvasás-fordítás. A többi részmozzanatot mennyire műveled intenzíven? Nem kacérkodsz az írás gondolatával? 

Mesteri és kiforrott stílusú bevásárlólistákat írok, és ez ki is elégít, nem hagy teret egyéb kacérkodásra. Az olvasást lényegesen komolyabban űzöm.

Mit szeretsz inkább olvasni, klasszikusokat vagy kortárs, kicsit „lazább” irodalmat? Van mindegyik „fajtából” kedvenc íród / műved?

A klasszikus/kortárs viszonylatban időszakok váltogatják nálam egymást, van, hogy az egyikhez van inkább kedvem, van, hogy a másikhoz. Műfaj tekintetében határozottan mindenevő vagyok, szeretem a krimiket (nagy kedvencem Donna Leon), Tolkient, a már említett Woolfot, Bukowskit, T. Mannt, Esterházyt meg még egy csomó mindenkit. Téreynek a verses regényeit.

Ha felkérnének egy klasszikus fordítására, elvállalnád? (gondolok itt például az 1700-as, 1800-as évek angol irodalmára) 

Boldogan.

Van célod, vágyad, amit el szeretnél érni a fordítói szakmán belül és kívül?

Célom és vágyam a lehető legtökéletesebb helyesírás. Nehéz ügy. És szeretném, ha a kutyáim örökké élnének. Még nehezebb ügy. … Na meg a világbéke.

KÖSZÖNÖM SZÉPEN AZ INTERJÚT!

2017. március 29., szerda

INTERJÚ LEDA D' RASI ÍRÓNŐVEL


Olvassátok sok szeretettel Leda D'Rasi írónővel készített interjúmat, akinek tavaly, 2016-ban jelent meg első regénye, az Utolsó kívánság, mely a Boszorkánydinasztia regényciklus bevezető kötete. A fantasy világ színe javát jeleníti meg előttünk, csípős humorba burkolva az eseményeket. 
A Dinasztia tehát megnyitja kapuit! És most néhány kulisszatitokra is fény derül.  

2016-ban robbantál be a köztudatba elsőkönyves szerzőkét a Boszorkánydinasztia című regényciklusod első részével, az Utolsó kívánsággal.  Hogyan éled meg a sikert, hogy már beszámolók, értékelések, vélemények születnek a regényedről? 
Nem tudom, mennyire „robbantam be” a köztudatba, de tény, hogy tavaly jelent meg az első könyvem. Hogyan élem meg az ezzel járó dolgokat? Bevallom, számomra még mindig elég szürreális ez az egész, de legfőképpen az utóbbi egy-másfél év az, amit a könyvkiadással töltöttem. Azt hiszem, igazából még fel sem fogtam, egyszerűen csak minden nap dolgozom azért, hogy amit az útjára indítottam, mozgásban is maradjon. Amikor ez az egész dolog elkezdődött, és elkezdtem foglalkozni az írással, azt mondtam, „oké, akkor most álmodom egy nagyot, és megpróbálom megvalósítani”. Most meg, hogy sikerült, olyan, mintha még mindig álmodnék.
A beszámolók, vélemények sorban jönnek, számomra pedig mindig furcsa, hogy ezek tényleg az én írásomról születnek, az emberek elolvassák, majd értékelik, amit írtam. Ez is egy olyan dolog, amihez hozzá kell szoknom, de kaptam ez ügyben jó néhány tanácsot, hogy kezeljem a visszajelzéseket. Író kollégák, akik már jóval több rutinnal rendelkeznek, mint én, főleg arra próbáltak felkészíteni, hogyan viszonyuljak a negatív kritikához. Hiszen illúzió volna azt gondolni, hogy ilyen soha nem fog érni. Kaptam már néhány igen kidolgozott, részletes recenziót, amelyben negatív dolgok is elhangzottak a könyvvel kapcsolatban, de mivel elfogulatlanul, szakmai szemmel olvasták a könyvet, majd ugyanilyen nyelvezettel, teljesen tényszerűen, és egyáltalán nem bántó hangnemben adtak hangot a véleményüknek, ezért nem érintett rosszul még a véleményben szereplő negatívum sem. Tudom, hogy az emberek különbözőek, és ahogy nem szeretheti mindenki ugyanazt a színt, vagy ugyanazt az ételt, úgy a könyvek terén sem egyforma az ízlésünk. Ráadásul az igényes kritika olyan hibákra világíthat rá, amit mi magunk észre sem veszünk. Nincs is ezzel semmi gond, amíg a kritika igényesen megírt, és a szavak nem arra vannak kihegyezve, hogy bántsák, vagy mondhatjuk úgy is „gyalázzák” az embert.

A fantasy műfaj nagy népszerűségnek örvend mostanában, és a te regényed is ebbe a kategóriába sorolható. Miért döntöttél éppen emellett a műfaj mellett? 
Ez egyáltalán nem tudatos döntés volt. Mondhatnám, hogy „véletlen”, de ez meg egy könyvvel kapcsolatban olyan végtelenül hülyén hangzana. De az én esetemben tényleg nem megfontolt döntés volt, mint ahogy az sem jól átgondolt elhatározásból indult ki, hogy egyáltalán írni kezdtem. A történet sok helyen elhangzott már: én tulajdonképpen azért ültem le a gép elé, hogy kiírjak magamból néhány olyan dolgot, ami akkoriban a földbe döngölt. Lelki mélyponton voltam, és ki tudja hogyan és miért, de a gép előtt kötöttem ki. Akkor még nyilván nem az vezérelt, hogy fantasyt írjak, egyszerűen csak jó hosszú mondatokban kiadtam magamból az engem bántó dolgokat. És használt. Aztán ahogy a hangulatom az írásnak köszönhetően javult, elkezdett kialakulni a fejemben egy történet, és még csak el sem gondolkodtam rajta, máris boszorkányokról, lidércekről, alakváltókról és más halhatatlan lényekről szóltak a soraim. Ha mindenképpen válaszolnom kell arra, miért pont fantasy, azt mondanám, hogy ha előre megfontolt szándékkal ültem volna le írni, valószínűleg akkor is ezt választottam volna. Hiszen ez a kedvencem, ami már gyerekkoromtól velem van. Szerintem én voltam az egyetlen gyerek, aki ha meglátott egy csúnyának titulált mesehőst a tévében, nem fordult el, hanem tátott szájjal bámulta. Ízlésem felnőttként sem változott, és imádtam mindent, ami a mesékben, mondákban, mítoszokban fellelhető: tündérek, sellők, sárkányok, démonok, vérfarkasok, és még sorolhatnám. Na meg persze a boszorkányokat is. Ők sem maradhatnak ki a buliból! 

A romantika és az erotika is jelentős szerepet játszik a történetedben. Nem félsz attól, hogy azonosítanak majd valamelyik karaktereddel? 
Na, most nagyon nevetek, mert eszembe jutott egy barátnőm, aki az elsők között olvasta a regényt. Velem izgulta végig a könyvkiadás menetét, és nagyon várta már, hogy elolvashassa. Személyesen adtam át neki, kicsit beszélgettünk, és azt mondta, hogy amikor azokat a részleteket olvasta, amikkel beharangoztam a könyvet, szinte hallotta a hangomat. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy lát és hall engem a könyvben. Ezen már akkor nagyot nevettem, és azt ajánlottam neki, szerintem nem ártana erről leszoknia, mert adott részeknél nagy bajban lesz, ha engem képzel oda. Akkor ő még nem tudta, miről beszélek, de már határozottan tudja :)
Azóta egyébként már szállóigévé vált az a mondás, amit minden olyan embernek elmondok, akinek én adom át a könyvet, és régóta ismerem: „Miközben ezt olvasod, felejtsd el, hogy ismersz, és eszedbe se jussak”.
Azt hiszem, ez a kérdés leginkább azokban merülhet fel, akik személyesen ismernek, és úgy veszik kezükbe a könyvet. Így benne van a pakliban, hogy itt-ott engem látnak a történetben. (Itt jegyezném meg, hogy édesapám is olvasta a regényt, de ő nem számolt be olyanról, hogy bárhol is engem azonosított volna valamelyik szereplővel). 
Persze az olvasóban joggal merül fel  akár a történet, akár valamelyik karakter kapcsán –, hogy a szerző a saját életéből merít. És ha ezt gondolja, teljességgel igaza van, hiszen az író így vagy úgy, de mindig ott van a könyvben. De nem félek attól, hogy az erotika vagy a romantika kapcsán azonosítanak valamelyik szereplővel, hiszen miért pont ezek miatt vonnának köztem és a szereplők között párhuzamot? Ezek az elemek jelentős szerepet játszanak a történetben, de nem ezek adják a fő szálat. 

Hogyan vált életed részévé az írás? Mi volt az a mozzanat, amely kiváltotta benned, hogy én mármost szeretném papírra vetni a képzeletemben megalkotott világot.
Ahogy említettem korábban, ez nem volt tudatos döntés. Vannak, akik már gyerekkoruktól kezdve szó szerint arra treníroznak, hogy előbb-utóbb az írás mellett kössenek ki, és jó annak, akit errefelé sodort az élet már kiskorától kezdve, de én nem így kezdtem. Olvasni nagyon szerettem, de az iskolában megszokott írásbeli fogalmazásokon, dolgozatokon kívül nem foglalkoztatott az írás. Mégis, a megfelelő időben úgy robbant az életembe, mint egy villámcsapás. Persze így visszatekintve már a fejemet verem a falba, annyira egyértelmű, hogy ez az én világom, és akár már évekkel korábban belevághattam volna. Na de ami késik, nem múlik, az élet csak úgy csűrte-csavarta a szálakat, hogy a gép előtt kössek ki. Igaz, akkor szenvedtem, mint a kutya, de ma már azt mondom, megérte. Minden megérte, ami odáig vezetett, hogy azon a bizonyos május végi estén bőgve leültem a gép elé.

A boszorkányok sok esetben negatív minősítést kapnak a művekben, és pozitív karakterként az őket üldöző vadászok tűnnek fel. Te megfordítottad a dolgokat, és nálad a boszorkányok lettek a jók. Akadt gondod ezzel a felállással kritikai szemszögből? 
Kritikában egyelőre nem találkoztam olyannal, aki negatívumként említette volna ezt a nem éppen megszokott felállást. Aki hasonló témájú könyvet olvas, szerintem egyébként is találkozott már olyan sok dologgal, hogy számára nem meghökkentő, és főleg nem elfogadhatatlan egy ilyen váltás. Olyan előfordult már, hogy valaki a vallási meggyőződése miatt azt írta nekem, hogy márpedig minden boszorkány a sátán szolgája, és aki elolvassa a könyvet az a pokolra jut, de ő azt hiszem nem értette meg, hogy ez a dolog egy teljes mértékben fiktív regény, amely csak azt a célt szolgálja, hogy szórakoztasson. Talán csak a címet látta, vagy még azt sem, és azonnal így reagált. Számára ez a jó fiú-rossz fiú csere nyilván elfogadhatatlan, a saját nézetével összeegyeztethetetlen, na de ő akkor egyszerűen nem fogja olvasni a könyvet, és úgy is lesz a legjobb, ha nem veszi a kezébe. De olyantól, aki a könyvet a helyén kezelte, és úgy olvasta el, ez a fordulat még nem hangzott el negatív kritikaként.

Karaktereid szerethető, szépen kidolgozott, hús-vér személyiségek. Megalkotásukkor lebegett szemed előtt olyan valaki, akinek jelleméből kicsit belecsempésztél regényhőseidbe? 
Volt, akinél igen, és volt, akinél nem. A boszorkányoknál óhatatlanul előfordult, hogy egy-egy dolgot beléjük csempésztem magamból. Vagy olyat, ami bennem is megvan, vagy pont olyat, ami bennem nincs meg, de szeretném, ha lenne. Una határozottságára és Luna lazaságára például borzasztóan vágyom.
A történetben egyébként egyetlen egy karakter van, akit egy az egyben valódi, általam ismert személyről mintáztam külsőleg és belsőleg is. Ez pedig a fő gonosz, az Ítész vezér. És nem, nevet ne kérdezz, mert azt nyilván nem fogok mondani. Ez maradjon olyan műhelytitok, amit csak én tudok.

Ki számodra a legellentmondásosabb karakter az Utolsó kívánságban?
Egyértelműen Luna boszorkány. Minden benne van, amiért az embert ez a mai világ bolondnak nézi, ugyanakkor ha belegondolunk, ő csinálja jól. Nem árt senkinek, csak él, ahogy akar, és magasról lesajnálja, hogy erről ki-mit gondol. Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy az ő karakterének megalkotásánál nem vezérelt semmilyen irányelv, és főleg nem voltak határok. Luna egyszerre szent és átkozott, bolond és zseni, szűz és szajha, gyerek és felnőtt. Egyszerűen imádom.

Ki az, akivel a leginkább tudtál azonosulni „születése” során? Ki a kedvenced?
Első könyv lévén, a szereplők, azon belül is a főszereplők különösen közel állnak hozzám, így ha választanom kell, akkor azt mondom, hogy Angel karakterével azonosultam a legjobban. Ő az, akibe a legtöbb személyes vonatkozás került.

Az Utolsó kívánságot, mint első regényt mennyi ideig tartott megírni? Sokszor formálódott a szöveg a fejedben és papíron egyaránt, amíg elnyerte végleges formáját? 
Az első könyvet megírni picivel több, mint egy évig tartott. Ez elég hosszú idő, de azt hiszem, ez annak tudható be, hogy nem foglalkoztam olyan intenzíven az írással, mint manapság. Inkább csak „írogattam”, amikor kedvem támadt, ihletem jött, vagy szabadidőm volt. De nem dolgoztam napi rendszerességgel, tervszerűen. A szöveg nem annyira formálódott, mint inkább csak gyarapodott. Csak írtam-írtam, mindent, ami a fejemben volt. Ennek meg is lett az eredménye, mert a nyers kézirat több mint egymillió karakter lett, ami hatalmas mennyiség. Ha jobban belegondolok, ezt a számot figyelembe véve, nem is volt olyan hosszú idő az az egy év. De azóta kiderült, hogy tudok én 7-8 hónap alatt is könyvet írni. 

Milyen érzés volt belecsöppenni a könyvkiadás világába? 
Csak kapkodtam a fejem ide-oda. Régen mindig azon nyavalyogtam, hogy velem soha, semmi érdekes nem történik. Na, hát ebben a világban ez a dolog többé eszembe se jutott. Én, aki régen otthon-ülő, zárkózott, teljesen introvertált ember voltam, egyszer csak egy olyan világban találtam magam, ahol nyüzsögtek az írók, bloggerek, szerkesztők, könyvkiadók. Rendezvényekre hívtak, és több emberrel találkoztam egy-egy rendezvény alatt, mint máskor egész évben. Szokatlan volt, és a természetemből adódóan kissé idegen is ez a fajta nyüzsgés és sebesség, de azt hiszem, már kezdem megszokni. 

A könyv kiadását számos dolog megelőzi, úgy, mint a kézirat komplett szerkesztése például. Nem okozott nehézséget számodra együttműködni a szerkesztőddel? Nem mindenki viseli könnyen, ha átalakításokat végeznek a kéziratán. 
Legnagyobb meglepetésemre nem okozott gondot az együttműködés, bár amikor szóba került a szerkesztés, erre nem sokat adtam volna. Ismerem magam, megszállott maximalista vagyok, ami azt jelenti, hogy sokszor azt veszem a fejembe, hogy csak úgy jó egyik vagy másik dolog, ahogy én csinálom. Ezért tartottam tőle, hogyan fogom viselni, ha a szerkesztő azt mondja, nyúljunk hozzá ehhez vagy ahhoz a részhez, mert valami nem jó úgy. És persze ez így is történt, hiszen elkerülhetetlen, hogy a nyers kéziraton ne történjen változtatás, de meglepően könnyen ment ennek a feldolgozása. Azt hiszem, ez nagyrészt magának a szerkesztőnek köszönhető, hiszen az ő közvetlen, nyílt személyisége adta meg a közös munka alaphangulatát. Számomra fontos volt például, hogy őszintén tudtunk beszélni egymással, és folyamatos volt köztünk a kommunikáció. Az is lényeges volt, hogy végig éreztem, hogy a döntés az én kezemben van még úgy is, hogy azt azért minden író tudja, hogy célszerű megfogadni a szakember tanácsát. De semmit nem akartak rám kényszeríteni, a szerkesztővel közösen dolgoztunk, szoros napi kapcsolatban. Nem úgy volt, hogy ő márpedig azt csinál a kézirattal, amit akar, nekem pedig el kell fogadnom. Ez fel sem merült. Kialakítottunk egy jó munkarendet, ami bevált, ami hatékonyan működött, és a továbbiakban is eszerint fogunk együtt dolgozni.

Mennyiben érzed úgy, hogy megváltozott az életed, hogy írónővé váltál?
Nem túlzok, ha azt mondom, minden szinten történt változás. A belső változásokon magam is megdöbbentem, mert sokkal nyitottabb, nyugodtabb lettem, és az életszemléletem is sokat változott azáltal, hogy írás közben más-más karakter szemszögéből közelítem meg az eseményeket. A maximalizmusom is visszahúzódott a még egészségesnek tekinthető szintre, így már nem megyek a saját agyamra vele. A kapcsolataim is változtak, akár családi-baráti vagy párkapcsolatról beszélünk, mert sokkal elfogadóbb, türelmesebb, segítőkészebb, megértőbb lettem, mondhatjuk, hogy sokkal- sokkal érettebb, komolyabb, ami egy vicc azok számára, akik ismernek. Én és a komolyság, na ne már :) Ja igen, és az alvásigényemben is változás állt be, mert bár továbbra is lenne igényem a napi 8 órára, de ma már hosszú távon is tudok létezni 4-5 óra alvással. Mondhatjuk, hogy az elmúlt évek alatt sikeresen kivívtam a „tiszteletbeli éjszakai lény” címet. 

Mi inspirál arra, hogy írj, hogy megoszd másokkal is fantáziavilágod? 
Önös és önzetlen érdekek egyaránt inspirálnak. Önös érdekeimben az élen áll, hogy ez a világ hihetetlenül szórakoztat. Még a leghosszabb, legvacakabb nap után is képes vagyok nagyokat röhögni egy-egy jeleneten, ami felbukkan a fejemben. Számomra nagyon fontos a humor, és azt vallom, amíg van humorérzékem, addig mindent meg tudok oldani. 
Az önzetlen érdek pedig az, hogy másokat is szórakoztassak. Régen sokszor fordultam a könyvekhez. Ha bánatos voltam azért, ha unatkoztam azért. Ha úgy éreztem, valami hiányzik az életemből, akkor meg azért. Így választottam könyvet is. Vidámat, romantikust, izgalmasat, és a többi. Én pedig arra vágyom, hogy ugyanezt adjam az olvasóknak. Szórakoztassak, izgalmat adjak, megnevettessek, és romantikus vágyakat ültessek beléjük. Ez inspirál.

Mi számodra a legnagyobb motiváló erő, amely segít írói pályádon kiteljesedni? 
Egyértelműen a szüleim motiválnak a leginkább. Ha a róluk van szó, mindig azt mondom: a világ legjobb szüleit mondhatom a magaménak. Gyerekkoromtól kezdve szinte lubickolok a szeretetükben. Olyan mély kapcsolat van közöttünk, amit (bár azt hiszem, egész jó szókinccsel rendelkezem) ma sem tudnék szavakba önteni. Bármit tettem is, bátorítottak, mellettem álltak, segítettek, védtek engem. Én pedig úgy szeretném ezt meghálálni, hogy bebizonyítom, jól neveltek. Büszkévé szeretném őket tenni, hogy egyúttal magukra is büszkék legyenek. Mert, ha ők nem olyanok, amilyenek, én sem lehetnék az, aki vagyok. Bármit teszek, bármit írok, bármit érek is el ezután, azt értük teszem, és nekik ajánlom.

Már a megjelenéskor sem volt titok, hogy a Boszorkánydinasztia egy sorozat lesz. Hány részesre tervezed? 
Húha, ez nehéz kérdés, mert kicsit elszaladt velem a csikó az utóbbi időben. Vagyis jobban mondva a fantáziám szaladt el, de nagyon, és nehéz megállítani. Eredetileg négy részesre terveztem a Dinasztiát, de ma már összesen hét boszorkánytörténet van a fejemben. Maradjunk annyiban, hogy négy rész biztos, a többit meg majd meglátjuk. Nyilván az olvasóktól is függ majd, hiszen ha szeretik a boszorkányokat, és várják az újabb részeket, akkor részemről nem lesz akadálya a folytatásnak. De azt szeretném elkerülni, hogy addig írjam a Dinasztiát, amíg már én is unni fogom. Na, odáig nem megyek el, az biztos!  

Kire tekintesz példaképként az irodalom világában, van olyan, akinek része van abban, hogy te is kikötöttél ezen a pályán? 
Nem, azt hiszem olyan igazi író példakép, aki miatt kikötöttem a pályán, nincs. Hiszen nem is „szándékosan” lettem író. Bár ha egy példát mondanom kellene, akinek a ténykedése nagyon szimpatikus, és követendőnek tartom, akkor mindenképpen J.K. Rowling-ot említeném, a kitartása, az állhatatossága miatt. Amikor írni kezdte a Harry Pottert, egy fűtetlen lakásban lakott, és napközben kávéházakba ült be írni, hogy meleg helyen tudjon dolgozni. Mivel ma már tisztában vagyok azzal, mennyi időt és energiát igényel egy ilyen hosszúságú regény megírása, még inkább tudom, hogy példa-értékű, amit csinált. Naponta hússzor adhatta volna fel, mégsem tette. És ez a fajta kitartás már félsiker, akármibe vág is bele az ember. 

Mi a legfőbb célod, amit el szeretnél érni írónőként? 
Furcsa kettősség van bennem a célokkal kapcsolatban. Egyrészt úgy vagyok vele, hogy a határ a csillagos ég, és ha már álmodunk, akkor ne aprózzuk el. Az ember annyi mindenben alkuszik meg élete során, legalább az álmokat ne korlátozza senki és semmi. A Dinasztia sorozaton kívül számos más könyv ötlete megfogalmazódott már a fejemben, és természetesen szeretném, ha mind napvilágot láthatna. A hazai megjelenéseken túl nagy álmom a külföldi megjelenés is, először Európában, majd a tengerentúlon. Álmokban, célokban tehát nincs hiány, ugyanakkor a kettősség másik részét az adja, hogy egyáltalán nem akarok sietni. Nem akarok kapkodni, nem akarom hajszolni a dolgokat, hogy csak történjenek, történjenek kontrollálatlanul. Lépésről lépésre szeretnék haladni, minden egyes lépcsőfokon megállva, hogy körbe tudjak nézni és ki tudjam élvezni, amit elértem, ahová jutottam.

Köszönöm szépen az interjút!

2017. március 27., hétfő

LEDA D' RASI - BOSZORKÁNYDINASZTIA ELSŐ KÖNYV - UTOLSÓ KÍVÁNSÁG


EREDETI CÍM: UTOLSÓ KÍVÁNSÁG  SOROZAT: BOSZORKÁNYDINASZTIA 1. KÖNYV
KIADÓ: MOGUL
OLDALSZÁM: 478
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: ROMANTIKUS FANTASY

FÜLSZÖVEG:

Te mit tennél, ha egy nap kiderülne, hogy boszorkány vagy? Képes lennél egy korábban mesének hitt világról elfogadni, hogy az mégiscsak valóság?

Angel Ivy Stanford élete  csodával határos módon túlélt balesete után , 180 fokos fordulatot vesz. Hirtelen egy olyan közösségben találja magát, amiről eddig csak fantasy könyvekben olvasott. Kezdeti lelkesedése és csodálata azonban addig tart, amíg rá nem döbben, hogy a halhatatlanok élete bizony nem habos torta. Véres leszámolások keresztezik útjukat. Hamarosan azt is meg kell tapasztalnia, hogy a boszorkányüldözés sem csak a történelemkönyvek lapjain létezik. Az Ítélőszék évszázasok óta a nyomukban van. Lehet, hogy a halhatatlanságnál mégis jobb a halandó élet?

Lazarus a halhatatlanok egyik legnagyobb királya, az alakváltók ura. Életét immár négy évszázada gyász uralja, szíve és lelke a rég elhunyt kedvesét, Liliant siratja. Majd egyszer csak jön egy fiatal boszorkány, aki a megszólalásig hasonlít egykori szerelméhez, és Lazarus halottnak hitt érzelmei újra életre kelnek. Ez a hasonlóság a véletlen műve, vagy a sors akarata? Lazarus vajon meg tudja védeni a nőt az őt fenyegető veszélyektől? És vajon képes őt meggyőzni, hogy válassza a halhatatlanságot, és vele együtt a szerelmét?

Két világ életszemlélete feszül egymásnak, de lassan kiderül, hogy nincs is akkora különbség közöttük. Mert lehet egy lény bár halhatatlan, bírhat végtelen erővel, nagyon is emberi gondolatok, és érzelmek szerint éli mindennapjait. Igazán csak a halhatatlanok tudják megadni a választ az emberek állandó kérdésére: Valóban örök a szerelem?

Egyszer volt, hol nem volt... nem is tudom, hol kezdjem ezt a mesét... a Boszorkánydinasztiáról recenziót írni nem azért nehéz, mert képességeim szabadságra mentek, mikor épp szükségem lenne rájuk. Azért speciális eset számomra ez a könyv, mert a kulisszatitkok sem hagytak érintetlenül, tehát úgymond a keletkezés egész folyamatát végigkísértem, és nem csupán külső szemlélőként. De mindezt most félreteszem, és átalakulok azzá a bloggerré, aki objektíven alkotja meg véleményét elemzése tárgyáról. Mielőtt még túlbonyolítanám a dolgokat, bele is ugrok  in medias res kezdődjék hát az Utolsó kívánság :)
Leda D'Rasi írónő
A fantasy világ eléggé sokszínű és érdekes. Mostanában a vámpíroké és a farkasembereké volt a főszerep, de egy csavarral a helyzet megváltozik, és a boszorkányok lépnek át a fókuszba, értük izgulhatunk, őket ismerhetjük meg Leda D'Rasi első regényében, az Utolsó kívánságban.
Korábban foglalkozott velük sok mozifilm, kisebb-nagyobb történetek fő és mellékszereplőiként is előbukkantak a boszorkányok, hol pozitív hol pedig negatív minősítésben. Van, hogy az őket üldöző vadászok a jók van, hogy egyszeriben megváltozik a felállás. Ezért jó annyira a fantasy, mert nincsenek kőbe vésve a szabályok, és mindennek az ellentéte is igaz lehet.
Leda egy olyan világot teremtett, melyben első sőt talán második látásra-olvasásra sem könnyű eligazodni, de ez ne rettentsen el senkit, mert minden szépen a helyére kerül a cselekmény kibontakozása során. A halhatatlanok világára nyílik rálátásunk, ami be van ékelve a halandók világába, de saját politikával, erkölcsi és szabályrendszerrel rendelkezik, melyeknek betartását szigorúan ellenőrzik. Valóban olyan jó dolog halhatatlannak lenni? Ez mekkora felelősséggel jár?
Az írónő rengeteg fajt pakolt egymás mellé, de hangsúlyt csak néhány kap a regény első részében. A vámpírok egy ideig mellőzve lesznek, őket ne keressük, vagy ha keressük, máshol... helyettük színre lépnek a boszorkányok, a lykae-k és a démonok, de találkozhatunk lidércekkel is.
Angel Stanford
Lazarus
Leda oly módon szövi a szálakat, hogy a régi, már megszokott halhatatlan tulajdonságok mellett újakkal is bővül a paletta a főszereplők esetében. Mivel ez egy romantikus  némi erotikus beütéssel  felruházott fantasy történet, természetesen egy pár áll a középpontban, de hogy előrevetítsem, a mellékkarakterek épp annyira érdekesek, viccesek és szórakoztatóak, mint a főszereplőknek kikiáltott Angel és Lazarus  merthogy imígyen hívják őket. Semmiképp sem lenne teljes értékű a cselekmény, ha nem nyüzsögnének a közelükben az olyan karakterek, mint Luna vagy Una, a két legerősebb és legősibb boszorkány, vagy Fairy, a férfigyűlölő szépség... nagyon sok egyéniséget vonultat fel az írónő, akiknek kibontása remélhetőleg egy esetleges következő epizódban megtörténik.
Ebben az esetben szerencsére nem egy kikényszerített románcról van szó, illetve Angel egy ideig így érzi, de aztán hamar felkapcsolódik a lámpa, és a tudatunkat megvilágítja: mi miért történik. A sors irányítja a dolgokat, szóval a hagyjuk őket megtörténni kicsit direkt módon van levezetve, úgymond célirányosan. Ez is egy újítás Lédánál. Az Égiek útmutatása a boszorkányok számára. Mindenesetre humorérzéküknél vannak, mert tudnak úgy sakkozni, hogy olyan képletet hozzanak össze,ami sokak számára képtelenség és irracionális :) Igaz, Fairy? (no de nem spoilerezünk.
Fairy
Leda tudatosan törekedett arra, hogy a már sok helyen meglévő fantasy elemeket újakkal bővítse, ilyen módon elhatárolódva az esetleges ismétlésektől. A regény dinamikája megfelelő lett, bár a leírások néhol icipicit talán monotonabbra sikerültek, de ezt bőven ellensúlyozzák a pattogó, szarkasztikus és pikáns humorral átitatott párbeszédek és az olyan karakterek, akik a legtermészetesebb módon élik életüket, abszolút nem foglalkozva azzal, a külvilág milyen véleményt formál róluk. Ez egy rejtett üzenet is lehet, ami célba talál: mindig légy önmagad, és ne próbálj megfelelni senkinek! Luna, aki szerintem az egyik legerőteljesebb, legellentmondásosabb de egyben az egyik legrokonszenvesebb karakter, lehet tükör a világnak: bár nem százas, és ezt a véleményt szinte mindenki osztja, aki akárcsak egy percet is találkozott vele, ám mégis a bohóc-váz mögött egy olyan nő rejtőzik, aki bármit megtenne a testvéreiért. Ő így kötött barátságot a világgal, így számolt le a képmutatással. A megfontolt Una lehetne az ellenpólus, aki szigorúan szabálykövető, hozzáállása mindenhez protokolláris, nem kedveli, ha a dolgok oly módon vannak lekezelve ahogy Luna intézné őket. Mégis tökéletesen kiegészítik egymást. Aztán ott van a több szempontból titokzatos Fairy, akinek a karaktere pár sor után már az egyik legszimpatikusabb szereplőm volt, és újra meg újra vártam a felbukkanását.
Tetszett a fokozatosság, ahogy megismerjük a szereplőket, a kapcsolatokat, a konfliktusokat. A történet nyelvezete könnyed és szókimondó, egyáltalán nem érződik rajta a prűd naivitás. Én úgy érzem, ez egy erős indítás, és szépen körvonalazódnak azok a kisebb hibák, amik a későbbiekben már kiküszöbölhetők. Angel például, a legfiatalabb boszorkány úgymond prototípusnak tekinthető, az első modell, akinek jellemrajza majdnem tökéletesre sikerült. Szeretem az erős női karaktereket, de benne mintha éreztem volna némi önellentmondást, ami naivitással párosult. Persze többször előtérbe lépett tökös határozottsága, ami azonban hipp-hopp eltűnt, és újra visszasüllyedt abba a színtelen, felemás állapotba. Ez főleg azoknál a jeleneteknél tapasztalható, melyekben közösen szerepel Lazarussal.
Una
Akkor most kapjon néhány szót az alakváltók királya, az igazságos és kissé depis Lazarus, aki már kismillió éve halott szerelmét siratja. Nos, sajnos ez a karakter nagyon nem lett a kedvencem, és bár sokat változik a történet folyamán  többnyire előnyére , megszeretni nem sikerült. Nem találtam fogódzót rajta. Talán bennem is kereshető a hiba néhány százalékban, ugyanis sosem rajongtam az olyan hősszerelmes férfi karakterekért, akik szinte tárgyként kezelik a nőt, hogy még a széltől is képesek legyenek megóvni. Miután Angel lerombolta Laz hasonló imidzsét, amaz próbálta új alapokra helyezni tekintélyét vele szemben, és egy másik unszimpatikus tulajdonsága kúszott előtérbe, méghozzá a birtoklásvágy. Lehetnék elnézőbb vele szemben, mert végső soron, ha nagyon lesarkítjuk a dolgot, ő egy ember bőrbe bújt lykae  farkas  tehát genetikailag félig meddig állat, és mint olyan, a nőt nőstényként kezeli. Nem ez a baj, számomra az ő karaktere nem hordozott annyi egyediséget, egyéniséget, mint a boszorkányoké, hanem egy bizonyos sablon szintjére süllyedt. A jellemfejlődés azonban szépen megfigyelhető nála is, mert a kezdeti morc, büszkeségében sértett uralkodóról kiderül, hogy egy érző lény a felszín alatt, és még humora is van, amin ugyan még csiszolni kell, de mégsem reménytelen eset.
Ha a férfi karaktereket nézzük, itt is egy mellékszereplőt emelnék ki, akit rögtön megszerettem: ő nem más, mint a démonok királya, Aghrimon. Az ő karaktere messze nem hordozza azt a színpadiasságot, mint Lazarusé. A flegma, laza, de azért mégis tekintélyt parancsoló démon úgy uralja a sorokat abban a fejezetben, ahol felbukkan, hogy mindenki más szinte láthatatlanná válik.
Az írónőtől nagyon jó ötlet volt, hogy itt-ott elszórtan megjelentet olyan karaktereket, akik  ha nem is uralják a cselekmény egészét, mégis rájuk irányul a figyelem és bevésődnek a tudatunkba; a történet kohéziója szempontjából meghatározó alakok. Az olvasókban pedig felmerül a kérdés: felbukkanásuk vajon véletlenszerű, vagy előre generál bizonyos eseményeket? Ebben a világban sosem lehet tudni.
Luna
Bár a kerettörténet a hepi endbe zúduló romantikus egymásra találás  az alakuló konfliktusok, a különböző szituációkból kialakuló helyzetkomikumok, melyekhez az olyan szereplők asszisztálnak, mint mondjuk a minden lében kanál Luna, tartalmassá, pergőssé és élvezhetővé varázsolják ezt a világot. Hogy ne maradjunk ellenség nélkül sem, feltűnnek a boszorkányvadászok is, más szóval Ítészek, akik a középkori inkvizíció kártékony eszméit kincsként őrzik, és sajnos alkalmazzák is őket, ami a legszörnyűbb, hogy immáron modernebb eszközök is rendelkezésükre állnak. Ábrázolásuk a regény elején még középkori keretek között történik, aztán, mikor átváltunk a jelenbe, már csak a vezetőjük szemszögéből kísérhetjük nyomon ténykedésüket. Jó megoldás volt beiktatni az Ítész főnök véleményét a modern világról, de ez mehetett volna kicsit pergősebben, ám lélektanilag teljesen rendben volt ez a réteg, az eldeformált világnézetükkel. Kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle. Leda olyannak ábrázolta őket, amilyeneknek el is képzelhetjük az inkvizítorokat: akik képtelenek a logikus gondolkodásra, ehelyett a begyöpösödött dogmáikhoz tartják magukat, amit nem kell megmagyarázni csak elfogadni. (egy pattogó szópárbajra mondjuk kíváncsi lennék az Ítész vezér és Una között) :)
Lassan a mondandóm végére érek, és már csak az összegzés van hátra.
Őszintén mondhatom, Leda első könyvével méltán foglalhatja el helyét az írónők táborában, és büszke lehet erre a regényére. Bár érezni rajta, hogy szárnypróbálgatás, hogy még nem forrt ki teljesen ez a stílus, de az erős alapokat lefektette, és van mire építkeznie. Humora egyedi, nem erőltetett, kellemes és hangulatos légkört teremt. Karakterei abszolút vállalhatóak, mindenkit szívesen látnak, aki bemerészkedik a Dinasztia világába. Mindenki meg fogja találni a számára rokonszenves személyeket, hiszen széles a kínálat. A boszorkányok megérkeztek... mi pedig izgatottan várjuk a további kalandokat!

BORÍTÓ: Első osztályú, nagyon szépen kidolgozott, figyelemfelkeltő és a tartalommal is szoros összefüggésben van. A színek is megfelelőek, nem túl élénk, de ez a sötétebb sejtelmesség illik a történet hangulatához. 5 pont

TÖRTÉNET: A fantasy világ egy szegletébe enged betekintést, sodrása dinamikus, de a cselekményt néhol megszakítják rövidebb, erotikába hajló romantikus epizódok. Érdekes keverékét alkotja a kalandnak és romantikának. Mindvégig útitársunk marad a pikáns humor, mely fellazítja a történet szerkezetét és még élvezhetőbbé varázsolja. 4,5 pont  

KARAKTEREK: Sok karakterrel megismerkedhetünk, vannak összetett személyiséggel rendelkező, dominánsabb szereplők, de vannak olyanok, akik bár nem rendelkeznek bonyolult jellemrajzzal, mégis élővé varázsolja őket az írónő. A sokszínűség jellemző a főbb és mellékszereplők ábrázolására. Az olvasó otthonosan érezheti magát a társaságukban. 5 pont

2017. február 19., vasárnap

ANN AGUIRRE - MENEDÉK


EREDETI CÍM: ENCLAVE  SOROZAT: THE RAZORLAND 1. 
KIADÓ: FUMAX
OLDALSZÁM: 274
MEGJELENÉS: 2012
MŰFAJ: DISZTÓPIA
FORDÍTOTTA: BENES ATTILA

FÜLSZÖVEG: 
A ​​második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.

Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba. 
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.

Köszöntünk az apokalipszisben!

Bár nem kimondottan reci-írás céljából ültem le a gép elé, meglátjuk, hogy mi sül ki belőle. Egy jó kis séta után jót tesz az ujj-torna az éppen olvadozó végtagjaimnak. :) 
Szóval a Menedék... erről szeretnék értekezni, és az élményeim is frissek róla, még csak kicsit zavar be a Részlegesek második része, amit közben szintén elkezdtem olvasni. Ezek a disztópiák... :)
A Menedékért nagyon hálás vagyok a Fumax Könyvkiadónak. Véletlenül botlottam a könyv fülszövegébe, ami alapján eldöntöttem, ez bizony kell nekem :) És tényleg... bárcsak minden kívánságom ilyen gyorsan teljesülne. 
Miután köszöntöttek az apokalipszisben... (mert így invitálnak a hátlapon) Be is léptem a regény világába, és az ottragadás sem esett nehezemre, még úgy sem, hogy tudtam, a Menedék a 2012-es RITA-díj győztese Young Adult kategóriában. Ebből csak az utóbbi zavarhatott volna, de a félelmem már néhány oldal után eloszlott. Bár a hősnő ebben az esetben is 16 éves, mégsem volt olyan clarysan idegtépő, mint a csaj a Csontvárosban... jajjj! Szóval a jelenlegi világmegváltó a Pikk névre hallgat mindjárt az ötödik oldal után: A 15-ös Lány halott. Éljen soká Pikk!  a vadásznő... Ez így elég ígéretes... 
Ismét visszatértünk az E/1-es előadásmódhoz, próbáltam visszazökkenni. Pikk meséli el saját történetét, ami némi kilengés után felpörög a maximumra. 
Nagyon tetszett, ahogy az írónő párhuzamot von George MacDonald: The Day Boy and the Night Girl című könyvével. A nappalfiú és az éjszakalány cím hamarosan értelmet nyer az olvasók számára is; én első látásra... azaz olvasásra beleszerettem :)  Ann Aguirre munkásságát ezzel a könyvvel ismertem meg, és hát persze, hogy rögtön trilógiával van dolgom... üsse kő... nem lesz ez olyan nagy szenvedés :) 
Az éjszakalány, Pikk mélyen, a földalatti alagutakban él egy Egyetem nevű enklávéban. Ez amolyan önellátó csoport, ahol a 25 évesek már idősnek számítanak, mert az átlagéletkor is megcsappant a második világégéskor... bizonyám...  Miközben faltam a sorokat, néha beköszönt látószögembe némi vizualizációs képsor Dmitry Glukhovsky: Metró 2033 című regényéből. Az emberek ott is a földalatti alagutakba kényszerültek Valami elől, ami a felszínen pusztít... és borzalmas... Ez esetünkben sincs másképp, de a hangvétel kicsit lazább, a feszültség is humorban oldódik. Az ábrázolt világ azonban eléggé komor, rengeteg kérdőjellel teli, poszapokaliptikus hangulatot sugároz az olvasó felé, ami egyre csak nő, amint már a felszínre is kimerészkedünk az alagutak rejtekéből. A néma romok, melyek valamikor a közelmúltban még daliás felhőkarcolók voltak, szomorúan hirdetik egy újabb korszak végét. Természetesen túlélőkkel is számolhatunk, akiknek alkalmazkodniuk kellett a mostoha körülményekhez, és teszik ezt a cél szentesíti az eszközt valamint a szemet szemért-fogat-fogért elvek alapján. És hát... Ami nem öl meg, az erősebbé tesz.
Ebben a világban nincs már igazi szeretet, az érzelmeknek is manipulatív értéke van. Az őszinteség veszélyes. Mindent szabályok irányítanak. A szabályok a védelmünket szolgálják.  próbálja nyugtatni önmagát Pikk, de már egyre inkább kezd megrendülni bennük a bizalma, miután vakarcsból vadásznővé avanzsál, és társa is lesz a felderítéseknél, méghozzá a különc srác, Fakó személyében. Akkor fókuszáljunk most kicsit a két főszereplőre... Pikk és Fakó...
Szépen kiegészítik egymást, és itt nem a rózsaszín ködre gondolok, mert az nincs... csak nagyon icipicit, de később az is elenyészik. Fakó, a becsületes, lelkiismeretes nappalfiú a felszínről érkezett, és igyekszik megbújni a háttérben, viszont egy idő után már nem csak "idegenségével" hívja fel magára a figyelmet, hanem kitűnő vadászösztönével és ügyességével is. Ő lelkileg is máshogy van berendezve, még érez lelkiismeret furdalást, ami egy idő után már Pikkre is átragad. A lány is elkezd más fejjel gondolkodni, és észrevesz olyan összefüggéseket, amelyeket ügyes manipulációval próbáltak eltitkolni a többiek elől. A szabályok mögött csendes diktatúra folyik. A gyenge meghal, a bátor életben marad... szajkózták neki a vadász-törvényt... csakhogy semmi nem ilyen egyszerű... mert mi tesz bátorrá és mi tesz gyengévé? No igen, ez is hamarosan átalakul a lány fejében... 
Pikk erős, határozott jellem, csak néha inog meg a túlzott berögződés miatt, és ekkor válik kicsit unszimpatikussá, de szerencsére végül sikerül legyőznie önmagát. Egykor elhittem, hogy az idősek jóhiszeműek és bölcsek. De többé már nem. A csalódás elsöprő erejű, de ez a felismerés teszi őt igazán éretté, felnőtté, felelősségtudóvá  és igen: Az ostobaság  ölni képes. Ami hamar  bizonyítást nyer. A világban nem volt semmi ésszerűség.   ebben bizony van valami... 
A romantika csak nyomokban van jelen, de ennyi kellett azért, hogy hitelessé váljanak az emberi kapcsolatok. Ami Pikk és Fakó között szövődik, nem tini-szerelem, hanem ennél jóval erősebb kapocs. Bár a lány vonzónak tartja külsőre a fiút, nem ez fogja meg benne, hanem csendes határozottsága, a kiállok a társam mellett mindenáron felfogás. Vigyázó tekintete feszültté,és egyúttal magabiztossá is tett. Körülbelül ezen hozzáállásnak köszönhetik, hogy a bajba is együtt ugranak fejest... 
Egyedül nagyon nehéz túlélni egy olyan világot, ami tele van vérengző Korcsokkal, gyilkos bandákkal és még ezernyi veszéllyel. Választék akad bőven... hisz az alagútban, a sötétség mélyén még a saját barátaidban sem bízhatsz meg. 
Ha már young adult... magával vonzza azt a veszélyt is, hogy kialakulhat egy esetleges és uncsi szerelmi háromszög, amit ebben az esetben az írónő szerencsére nagyon óvatosan kezelt. Én tulajdonképpen nem is nevezném annak. Aggodalomra tehát semmi ok.

BORÍTÓ: Nekem nagyon tetszik, esztétikus, kidolgozott és illik magához a történethez. Figyelemfelkeltő, nem túlcsicsázott. Szóval egyszerűen nagyszerű. 5 pont

KARAKTEREK: A főhősök jellemfejlődése nagyon szépen ível át a regényen, mígnem felnőnek önmagukhoz. Minden bizonytalanság, hirtelen furcsának tűnő megnyilvánulás értelmet nyer a későbbiekben. A rokonszenv nem marad el irányukban. A melékkarakterek és a negatív oldal is oly módon lett ábrázolva, hogy az teljesen hihető ebben a világban. Elvégre valahogy túl kell élni, és van úgy, hogy valaki nem eleve rossz... csak a körülmények teszik azzá. 5 pont

TÖRTÉNET: Egy posztapokaliptikus keretbe zárt kalandregény, mely sok izgalmat tartogat az olvasó számára. Nincsenek idegesítő túlzások, giccses eszmefuttatások. Ez a világ meg sem engedi az effajta leírásokat. Mozgalmas, rejtélyes, és sok igazságot kimond, ami nem csak az ábrázolt világra érvényes. 5 pont


2017. február 18., szombat

DAN WELLS - FRAGMENTS - TÖREDÉKEK


EREDETI CÍM: FRAGMENTS  TÖREDÉKEK
KIADÓ: FUMAX
OLDALSZÁM: 528
MEGJELENÉS: 2013
MŰFAJ: DISZTÓPIA
FORDÍTOTTA: BAYER ANTAL

FÜLSZÖVEG: 
Dan ​Wells hazánkban is ígéretesen mutatkozott be, a külföldön hatalmas sikert aratott Nem vagyok sorozatgyilkos című kötetével, a Partials trilógiája pedig még nagyobb siker kint.

Kira Walker megtalálta az RM vírus gyógymódját, de az emberek és a Részlegesek túléléséért vívott küzdelem még csak a kezdeténél tart. East Meadow-t elhagyván Kira kétségbeesetten próbálja kideríteni, hogy kicsoda is ő valójában. Nem lehet véletlen egybeesés, hogy az RM gyógymódja maguknak a Részlegeseknek a vérében található – ez nyilván valami nagyobb terv része, amelyben Kirának is szerepet szántak, és amely mindkét fajt megmenthetné. Kirához útja során többen csatlakoznak, köztük Samm, a Részleges is. De vajon megbízhat-e bennük? Ezalatt Long Islanden az emberiség utolsó képviselői felkészülnek a Részlegesek elleni háborúra, és Marcus tudja, az egyetlen reményük, hogy kitartsanak Kira visszatéréséig. Ám a lány útja hosszadalmas a posztapokaliptikus Amerika pusztaságán keresztül, és közben mindkettejük számára fokozatosan kiderül, hogy legnagyobb ellenségük létezéséről eddig nem is tudtak. A lélegzetelállító Részlegesek trilógia második része az emberiség utolsó előtti órájának krónikája. Utazás az ismeretlenbe, amely során fel kell fedeznünk hogyan élhetjük túl – és ami még fontosabb, hogy mi indokolná megmaradásunkat a Földön.

Minden ott folytatódik, ahol a Részben ember-ben abbamaradt... oh, talán menni fog az írás, talán nem, majd elválik. Szerettem a Töredékeket is, a disztópiáknak van egyfajta rejtett, boldog-szomorú varázsa, mely rátelepszik az ember lelkére, és segít intenzívebben átélni a leírt gondolatokat. Az elpusztult városok mögé látunk, felsejlik az akkor... és párhuzamot vonunk a "most"-al. Én mindig kicsit elmerengek ezen a néma pusztaságon, és odaképzelem magam, milyen is lehet egy ennyire kihalt helyen élni. Aztán felveszem a fonalat és haladok tovább arra, amerre a szereplők tartanak. 
Már a Részben ember is lebilincselő volt számomra, és a trilógia második részében sem csalódtam... sőt! Szeretem ezt a sorozatot, szeretem azt, amit a karakterek képviselnek benne. A hosszú leírások sem unalmasak, minden sor tartalommal telítődik. Nem monoton, egymást érik a bizarr felfedezések, és mi csak néztünk, mint a moziban...
A Töredékek cím is nagyon találó, ez a karakterek érzelmi állapotára is utalhat, de magára az információ folyamatára is. A töredékekből kell felépíteni egy stabil talapzatot, de ez nagyon nehéz, és több tényező is a végcél ellen dolgozik. Hőseink szerencsére túlságosan motiváltak ahhoz, hogy feladják az egyre lehetetlenebb kihívásokat, mert a tét itt már lassan a mindent vagy semmit kategóriába esik.
Kira Walker elszántsága mit sem változott, lelkiismeretesen tart előre. Nem pusztán a két faj  a Részlegesek és az emberek  életét megmentő megoldást szeretné megtalálni, arra is keresi a válaszokat, kicsoda ő valójában? Ha ez megvan, akkor a másik kettő probléma is megoldódik? Összefüggenek egymással az események valahol? Egyre több a kérdés, egyre nagyobb a káosz... egyre reménytelenebb a helyzet.  Sokkal könnyebb lenne megmenteni a világot, ha azok, akiket meg akarunk menteni, abbahagynák egymás öldösését.  semmi sem egyszerű...
A történet két síkon fut, egyrészt Kira és társai  Samm és Heron  útját meséli el, másrészt Marcusék küzdelmét dr. Morgan és a Részlegesek csapataival szemben.
Kira, Samm és Heron útja Amerikán keresztül  ami egy kiterjedt háborús zóna  , nagyon izgalmasan és érzékletesen van megfestve, az író az érzelmeket, feltoluló érzéseket ugyanúgy beleszőtte meséjébe, mint az akció-részleteket és a moralitást. A cinikus humor is kellékévé vált a történetnek, melyet leginkább Heronnak köszönhetünk. A Részleges kémmodell rögtön az egyik kedvenc szereplőmmé vált. Ellentmondásos személyiség, aki vívódik magában, vajon helyes-e az, amit most tesznek, lehetne-e ezt másképp, és van-e egyáltalán értelme? Pattogó szócsatái Kirával és Sammel emelik a regény színvonalát és hangulatát.

Beköszön egy másik új karakter is Afa, az informatikus személyében, akit a több, mint tíz éven át tartó magány kissé eszelőssé tett. Lelkében a zseni folyton vitában áll az őrülttel. Kira felelősséget vállal érte, így a lány lelki terhei megsokszorozódnak. És még nem is tud mindent arról, mi zajlik odahaza... amikor tudomást szerez róla, összeomlik a világa, mégsem hátrál meg. Én sokszor második Katniss Everdeen-ként tekintettem rá, de Lara Croftként is megállná a helyét. :)
Ami szintén nagyon kedvemre való volt, hogy Dan Wells nem alacsonyodott odáig, hogy egy  már szinte kötelezőnek számító  szerelmi háromszöget beleerőszakoljon a történetbe. Bár a Marcus – Kira  Samm felállás ezt sejtetné, de mégsem lesz kibontva a szituáció, sokak örömére. Érintőlegesen, egy-két mondatban nyomokban elszórtan történik utalás erre, de ez elenyészik a regény során. Egyáltalán nem támad olyan benyomásunk, hogy a két srác Kiráért versenyez, ő pedig hülyíti mindkettőjüket. Nem, Kira érzései valódiak és ellentmondásosak, néhányukat még ő sem érti. Samm is rejtély számára, a Részleges, aki mégis emberibb sok embernél; vagy ez a jelző ebben a világban már átértékelődött? Kiben bízhatunk? Egyáltalán létezik még ez a fogalom, vagy a túlélés érdekében száműzni kell? Sammre nézett. ... Részleges, de mégis barát. Pont ez a gond, gondolta Kira. Még mindig oldalakban gondolkodunk, de nem lehetnek többé oldalak. Néha a bizalom a legijesztőbb dolog a világon.
Ha már szóba került, Marcus-szal folytatom, aki számomra még mindig semleges, bár az vitathatatlan, hogy az egyik legtermészetesebb és legőszintébb karakter a könyvben. Viccesnek szánt szófordulatai a nehéz helyzetekben könnyítenek az emberek lelkén. Ő másképpen használja a humort mint Heron, ő inkább a stresszhelyzetek oldására, míg a másik egyszerűen csak természetét tekintve cinikus.
No és mi az a Tröszt? Kik alkotják? A tudósok között sem volt teljes az egyetértés, és még egymás előtt is titkolóztak? És mi fán terem az a Vészrendszer? Az RM-et valóban azok hozták létre, akiknek az emberek tulajdonítják, vagy hatalmas átverésről van szó? A Részlegesek tehetők felelőssé az emberiség kiirtásáért, vagy teljesen más áll a háttérben?
Kira és csapata már nagyon közel jár a megoldáshoz, sőt küldetésük egyik része teljesülni is látszik, de szinte csalódottság ízét éreznénk a szánkban, ha mindez a kötet végén sikerülne. Vágyunk arra, hogy hőseink sikerrel járjanak, de egyben, mivel már annyira szívünkhöz nőttek, szívesen tovább kísérnénk őket az útjukon. Nos, erre adódik lehetőség, hiszen Kira és Samm egy igen összetett problémarendszerrel találja szembe magát a zárlatban.
Függés  és függőség... ezt hordozza a The End, tehát A Romok olvasását minél előbb érdemes elkezdeni. És reménykedjünk a boldog befejezésben... már amennyire ez az önmagából kifordult világ még lehetségessé teszi az igazi happy endet.


BORÍTÓ: Csak azt mondhatom, amit a Részben ember esetében. Igényes, jól kidolgozott, kellemes ránézni. Közvetíti számunkra a tartalmat, összekapcsolódik a leírtakkal. A színek visszafogott használata, a kissé fakó megvilágítás is mind a disztópikus hangulatot sugallja. 5 pont 

TÖRTÉNET:  Pörgős, tanulságos, sok kérdést felvet, amin elgondolkodhatunk. Nem egyszerű akciótörténet, nem bugyuta young adult. Érdemes rá odafigyelni, és magunkává tenni egy-két gondolatát. 5 pont

KARAKTEREK: Árnyalt jellemek, szépen felépített karakterek, akik a jó és a rossz jelzőket mind felülírják. 5 pont

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...