2017. október 30., hétfő

AZ ELTÉVEDT VÁNDOR - EGY ÚJ KEZDET

AZ ELTÉVEDT VÁNDOR – EGY ÚJ KEZDET
(halloween-i novella) 

Mégsem volt túl jó ötlet, hogy egyedül másszak haza... kezdtem beismerni önmagamnak. Áramszünet van, megspékelve jó erős széllel, meg valami beazonosíthatatlan izé is hullik az égből, ami még nem hó, de már nem is eső. Most már annyira mindegy...
Nem voltam épp toppon, meg hát na... a hazajutást némileg nehezítette az a pár doboz sör is, amit legurítottunk a bulihangulat kedvéért. Nagy bátran kijelentettem, hogy egyedül is hazatalálok, legalább mire utam végére érek, eloszlik a köd az agysejtjeim körül.
Ez így rendben is van; szépen rakosgattam a lábaimat egymás után, és a friss levegő is használt. Vagyis a fejfájásom alsóbb fokozatra kapcsolt. Az tuti, hogy a nagyvárosi szmogtól előbb begőzölök, mint a pálinkától. És azt ma nagyon is túladagoltam. Mármint a nagyvárost, nem a pálinkát.
Szóval, megyek, mendegélek, mint a mesében, de egyszer csak azt kezdem érezni, hogy valami nem stimmel. Most vagy én áztam el nagyon, és már a szememet is kezdi belepni a pára, vagy tényleg leereszkedett valami köd, amit lassan már harapni lehet.
A para faktor felkattintotta agyamban a vészvillogót, és gyorsabb sebességre kapcsoltam, a lábaim is mintha új életre keltek volna, és már inkább előre vittek. Szinte szaladtam, mikor végleg tudatosult bennem, ez a köd nem a fejemben létezik, hanem körülöttem. Na basszus, ilyen az én szerencsém.
Egy kanyart el is véthettem, mert mikor kezdett tisztulni előttem a látóhatár, nem a barátságos kis utcácskánkat pillantottam meg, hanem valami bozóttal benőtt senkiföldjét, ahol száraz szalmabálák álltak sorban, meg valami mozgássérült madárijesztő, amire tökfejet kreáltak a halloween-i őrület tiszteletére. Egy újabb baromság, amivel nem tudok mit kezdeni.
A köd közben szépen eloszlott teljesen, de szerintem csak azért, hogy jobban szemügyre vehessem azt a torz alakot, ami bár funkcióját tekintve a madarak ijesztgetésére szolgált, mégis 4 varjú röhögött körbe, és foszlott kabátját cincálta.
Két kérdés kezdett előtolakodni gondolataim rengetegéből. Az első számú, a „hol a bánatban vagyok én most tulajdonképpen?”, amit rögtön az „és, hogy kerültem ide?” követett. Mit szokás ilyen helyzetben csinálni, mikor a racionalitás kezd csődöt jelenteni? Ahha... elkezdtem csipkedni a kezem, pofozni az arcom, és dörzsölni a szemem, hátha csak valami rémálomszerűségben ragadtam, és most valahol a haverok kanapéján fekszem kiütve. De a csípések fájtak, már az arcom is égett, és ha a szememet tovább dörzsölöm, félő, hogy leradírozom a képemről. Pislogtam tehát kettőt, biztos ami ziher, hátha ez beválik, de csak nem akart eltűnni előlem az a morbid madárijesztő, aki cseppet sem hajazott az Ózból megismert barátságos rokonára.
Na de legalább nem beszél... az lenne az igazán gáz... Ám mintha csak a gondolataimban olvasna, ebben a pillanatban a tökfej felém fordul, és levág egy kacsintást, amit egy repedtfazék hangzatú „helló” kísér. Na most erre mit is kéne mondanom? Futni már nem fogok, mert a térdeim citerázva koncerteznek, és a felsőtestem harmóniában remeg alsóbb végtagjaimmal. Most beszélgetnem kellene egy nem létező valamivel?
Hogy gyorsabban szűnjön a rémálom, felpróbáltam egy mosolyt az arcomra, ami szerintem nem lett toplistás, és ezzel párhuzamosan kicsit emeltem a jobb kezemen. Végül is, a remegést akár integetésnek is felfoghatja.
Úgy tűnt, nincsenek nagy elvárásai velem kapcsolatban, mert nem eresztette bő lére mondanivalóját, csak mosolyogni próbált ő is, amitől még jobban kitört a frász. Nem tudtam mit kezdeni a szituációval. Lassan de bizonytalanul körbekémleltem, látok-e valami ismerős dolgot, de nem igazán lett szerencsém. Akkor nem is csak egy sarkot téveszthettem el, mert közel-távol nem láttam a kisvárosi falumat. 
Most mit veszíthetek azzal, ha megkérdezem, hol a bánatban vagyok? Kettőnk közül ezt ő biztosan jobban tudja. Tehát próbáltam minimálisra csökkenteni hangszálaim remegését, és kérni tőle egy viszonylag pontos helymeghatározást. Persze arra nem számítottam, hogy kérdéssel válaszol. Vagy most direkt szívatni akar? „Mit gondolsz?” Mi a fenét gondoljak? Nincs kedvem kérdezz-feleleket játszani egy nem létező madárijesztővel. „Az egyik rémálmomban.” válaszomra a fejét kezdte ingatni. Aztán felvilágosított, hogy teljesen véletlenül átléptem a határvonalat a mi világunk meg egy párhuzamos világ között, mert ugye ilyenkor nagyon vékonyak a falak bla bla bla...
Ez nagyszerű. Ez is csak velem történhet... senki mással... komolyan. Csak én vagyok olyan, hogy a kifelé nyíló ajtót is húzni kezdem magam felé, hátha... és tessék... átruccantam a beszélő madárijesztők földjére, teljesen véletlenül. Persze ha direkt akartam volna idejönni, életem végéig kereshettem volna az utat.
„Basszus” csak ennyivel nyugtázom a kiselőadást. A „fickó” amúgy kinézete ellenére egész jó fejnek tűnk. A „hogy juthatok haza” pont következik most a listámon, amire már ő sem tud konkrét választ adni. Ez megint csak nagyszerű. De mielőtt még kitörne rajtam a pánikroham, azért megemlíti, hogy az egyik varjú elvezet az erdei tündérekhez, és ők majd megmutatják a hazafelé vezető utat. Barátságos népség, és amúgy sem egyedi eset, ami velem történt. Aztán a nevem felől érdeklődik. Miért is ne mondhatnám el neki? „Nerys Raven”.
Megint küld felém egy csábos mosolyt, és megdumálja az egyik varjújával, hogy vezessen el legyen szíves a szóban forgó tündérekhez. Poénból megnéztem a telefonomon a GPS-t és nem tudtam eldönteni, ő a zavarodottabb, vagy én.
Elindulok a madár után, de még visszaintek neki, ám azt azért mégsem mondom, hogy viszont látásra, mert hát na... ez nem szorul bővebb magyarázatra, azt hiszem.
Miközben megyünk, egyre világosabb és barátságosabb lesz a táj, és már a lábaim sem koncerteznek. A varjú olykor rám néz, nem vesztem-e el, mert valljuk be, van hozzá tehetségem, nem kell messzire menni példáért. Most is épp ott vagyunk a példa kellős közepén. 
Előttem egy erdő körvonalai kezdenek felsejleni, bennem pedig a borús gondolat, ha eddig nem sikerült elvesznem, ott benn a rengetegben biztosan sikerrel járok.
A varjú jobban bízhatott bennem, mint én saját magamban, mert körözött kettőt a fejem körül, meglegyintett az egyik szárnyával, károgott egyet, a csőrével előre bökött, aztán már ott sem volt. „Hát köszi” mondtam félig magamban, félig mégsem... aztán elindultam a szinte már természetellenesen zöld fák felé. Észrevétlenül kúsztam át a „baromira félek” hangulatból „a szinte csodásan érzem magam” hangulatba. És ez csak fokozódott, mikor elém toppant egy igazi, hamisítatlan erdei tündér. Az ő mosolya kicsit megnyerőbb volt, mint a madárijesztő cimboráé. Gondolom, már vágta, hogy ki vagyok, és mi járatban. Hát persze... „Üdvözöllek, Nerys Raven!”
Ezután már semmi kétségem sem volt afelől, hogy a gondolatolvasásban is perfekt. Vagy ért a madarak nyelvén? Á, hagyjuk, csak belezavarodok még jobban.  Arra hirtelen nem számítottam, hogy ő is bemutatkozik, elvileg nem lett volna kötelessége, de hát úgy tűnik, emerre udvarias tündérek élnek.
„Jena” milyen szép név – akárcsak ő maga – egyszerű, mégis tökéletes egy tündér számára. A szívemet melegség önti el, és valami kellemes borzongás fut át rajtam. (így szokott ez történni a mesékben, emlékszem én, na de ez itt mégsem az... legalábbis azt hiszem... reméljem?)
Most, hogy így összebarátkoztunk, megfogja a jobb kezem, és elkezd befelé húzni az erdőbe. De mintha én nem erről jöttem volna. Már mentem volna vissza köd iránt, mikor újra megszólal. „Nerys... a te történeted itt még nem ért véget, sőt, tulajdonképpen csak most kezdődik.” Oh, de szeretem a rejtvényeket. Aztán a következő mondatával sarkaiból fordítja ki a világomat. „Az eltévedt utazókat kötelességünk kivezetni ebből a világból, de te nem véletlenül kerültél ide. A sorsod itt folytatódik. Gyere velem, és megmutatom neked, hol kezdődik az új életed. Hogy ki is vagy te valójában.”
Még felfogni sem volt időm a szavait, mikor körülzárt egy örvény, és emelkedni... vagy nem is... zuhanni kezdtem... hogy aztán egy olyan helyen érjek földet, ami még a legvadabb képzeletemet is felülmúlja.
„Üdvözöllek Narubiában” mondja Jena, én meg csak állok szoborrá dermedve.
Na gyerekek... ez az igazi végtelen történet!

2017. október 24., kedd

A CSENDKIRÁLY

A Csendkirály


…minden megváltozott már…
most máshol zöldell a határ. 
Te az angyalok közt élsz,
és nekik mesélsz… 

Majd arcul csap a napfény.
Nincsen semmi törvény. 
Az élet milliárd atomja,
a lelkedet szépen kibontja.

Az álom elbúcsúzik,
az emlék sosem múlik.
Ami valójában fáj,
felszínre törve vár. 

A Göncölszekér az égen;
csillogó szemed az égi messzeségben
hullócsillag útját figyeli,
amint a kozmosz lassan elnyeli. 

Egy kívánság rebeg ajkadon,
nem válik valóra, már tudom. 
(Ám ha mégis, óh, igen…
a remény az sosem pihen.) 

Ki tudja, mit hoz az élet:
jót, rosszat, vagy éppen szépet.
Ne tervezz, csak hagyd, hogy múljon;
homlokodon a ránc simuljon. 

Fulladjon mosolyba minden,
fogyjon a sör; Te állsz a ringben.
Ha kihív az élet, válaszolj!
Sosem vagy egyedül, támaszul

melletted áll, aki szeret.
Néha ugyan nehéz Veled
megértetni, hogy van tovább,
és a bánat: múló délibáb. 

Megyünk tovább kézen fogva,
hogy miként, az élet mondja. 
Vár a bál, hát ne késsünk el,
Nekünk lassan indulnunk kell. 

Tombol a zene, pattog a tánc…
Lekopik mindenről a friss zománc. 
Nem csak nézünk, látjuk már,
azt, ami az úton vár. 

Az érzések csatarendbe állnak,
a lelkiismeret üzen hadat a mának.
Hull a könny, majd szertefoszlik.
A harag belül mind eloszlik. 

Mi itt állunk, tisztán, szépen:
statiszták egymás életében. 
Tanultunk, fejlődtünk, minden javunkra vált. 
Kihoztuk egymásból a bűvös csodát. 

Varázsoljuk hát tovább a jelent, 
megidézve ezzel a végtelent…

Te amott vagy most messze, mással… én meg itt vagyok… 
Mégis maradsz nekem… és én is maradok. 

2017. október 21., szombat

LEDA D'RASI - LIDÉRCFÉNY



EREDETI CÍM: LIDÉRCFÉNY  SOROZAT: BOSZORKÁNYDINASZTIA 2. KÖNYV
KIADÓ: MOGUL
OLDALSZÁM: 430
MEGJELENÉS: 2017
MŰFAJ: ROMANTIKUS FANTASY

FÜLSZÖVEG:

A boszorkányok élete nem egyszerű. 

Una, a Dinasztia vezére – hogy legfiatalabb boszorkányát megmentse –, kénytelen nem kívánt szövetséget kötni a lidércek királyával. Évezredek óta ismerik egymást, de ismeretségük ellenszenv volt első látásra. Most azonban segítségre szorul, és pont az a férfi segíthet rajta, akitől a legkevésbé szeretne bármit is kérni. A segítségért cserébe pedig csak egyetlen dolgot adhat. A legnagyobb titkát… és vele az életét. 

Litch büszke uralkodó, aki versenyt fut az idővel. Hatalmát trónbitorló fenyegeti. A támadások visszaveréséhez vérvonala megszilárdítására van szükség, ehhez pedig mielőbb egy királyné és egy örökös szükséges. Fajtája átka miatt azonban a számára rendelt asszonyt nem egyszerű megtalálni. Aztán az utolsó pillanatban úgy tűnik, mégis van remény. A győzelem lehetőségét azonban pont az az aranyszemű boszorkány villantja fel, akinél bosszantóbbat elképzelni sem lehet. A nő ajánlata több mint kecsegtető. De vajon igazat mond?

Kettejük közt feszültséggel terhes egyezség köttetik, és mintha az egész világ szövetkezne ellenük. Árulók, merénylők lesik minden lépésüket. És ott vannak ők ketten is, harcban állva.

A Boszorkánydinasztia története folytatódik. Az írónő tovább szövi a lehengerlő misztikus mese szálait és megmutatja, miként fér meg a halhatatlan világban a két ellentétes pólus: vérpezsdítő romantika és éjsötét intrika.


Kedvenc múzsám és kritikusom, küldd az ihletet! Valahogy nehezen alakulnak a szavak mondatokká. Segítesz? Hát persze... Akkor kezdjük el... :)  Köszönöm! :) 

Ismét érkezik egy regény, amiről szintén nehéz elfogulatlanul írnom, de mivel az őszinteség fontos szempont, minden tőlem telhetőt elkövetek annak érdekében, hogy reális képet fessek a Lidércfényről, ami a Boszorkánydinasztia második köteteként jelenik meg hamarosan.
Leda D'Rasi írónő
Aki olvasta az elsőt, az már tudja, hogy körülbelül mire is számíthat Leda D' Rasi írónőtől: pikáns humor, néhol erotikába játszó romantika, belső morális, és külső konfliktusok, melyekkel meg kell birkózniuk a szereplőknek ahhoz, hogy normális kerékvágásban folytatódhasson az életük. Normális? Ez a jelző vajon hol állja meg a helyét a mai világban? Kezd erősen relatívvá válni, tehát óvatosan kezelem. Akkor újra... a halhatatlanok közel sem normális és hétköznapi világa ismét megnyitja kapuit, ezúttal a boszorkányok mellett a lidércek is főszerephez jutnak, ami némi újdonságot is jelenthet, hiszen ez a faj nem annyira népszerű a fantasy történetében (vagy csak én olvastam keveset róluk).  
Itt több szót nem ejtenék már az Utolsó kívánságról, arról is készült egy egész estés recenzió :)
Na szóval... ezúttal Una, a kissé makacs és önfejű boszorkányvezér kerül érzelmi zsákutcába Litch, a lidércek királya által. Ismét egy nemszeretem, de eleve elrendelt párkapcsolat van kialakulóban, amivel a felek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, és így egymáson vezetik le a feszültséget, néha szó szerint kirobbanó stílusban. A halhatatlanok már csak ilyenek, semmit sem tudnak kicsiben csinálni. 
Ám ez csupán egy konfliktus a sok közül, van nagyobb problémája is Litch-nek Una agybajánál. Unokaöccse trónt bitorolni készül, és állítólag utódja is van hozzá, ami elég nagy gáz, legalábbis a lidérckirály számára. Litch-nek is szüksége lenne örökösre, egy kis lidércre, hogy meg tudja szilárdítani hatalmát. Az utód csakis törvényes frigyből származhat, tehát kizárólag igazi” párjától. Ajjajj... 
Litch akkor döbben csak rá, mibe vágta ... hát na... a fejszéjét, mikor Una kényszer vendégségbe átruccan hozzá, egy korábban kért szívességért cserébe. Nagy ár ez... az udvartartás már belső fogadásokat köt, vajon melyik fél bolondul meg először. Litch kezdi kapisgálni, hogy még a holdraszállás is elérhetőbb cél számára, mint Una betörése. A boszorkány pedig felveszi a csakazértse magatartást, és hozzáállásával az őrületbe kergeti a lidérckirályt. Mindez pattogó és humoros párbeszédekben nyilvánul meg, amikből azért kiérezni a feszültséget. Ez a valamit valamiért elv lassan bomlik ki a regényben, és sok szemszögből közelíti meg az írónő. Statisztaként természetesen felbukkannak régi ismerősök is, úgy mint a minden lében kanál, öntörvényű, férfifaló Luna: az őrült holdboszorka, Angel és Lazarus, valamint a titokzatos Fairy, aki szintén tartogat meglepetést... 
Tetszett a regényben, hogy bár látványosan az első részből nő ki, mégsem használja ugyanazokat a fordulatokat, hanem önálló vázra épül. 
Bár a stílus hasonló, érezni lehet, hogy az írónő folyamatosan fejlődik, már jóval kevesebb a szóismétlés, és a karakterábrázolás is kisimultabb, összetettebb. Leda szereplői oldalról oldalra bontakoznak kivan időnk megismerni őket. Az írónő egyikük mellett sem foglal állást, nem szorítja őket a ” és rossz kategóriákba, hanem az olvasóra bízza, hogy eldöntse, morális síkon vagy éppen tettei alapján hová sorolható az adott szereplő.
A Lidércfénnyel már könnyebb dolgom volt azonosulás terén, bár néhol azért még sikerült falakba ütköznöm. Sajnos nem vagyok híve a papírra vetett erotikának, ezért ezek a részek nagyon hamar kizökkentenek, és csak nehezen találok vissza a regény világába. Leda most vigyázott arra, hogy ne essen túlzásokba, és az említett jeleneteket nem nyújtotta el, és igyekezett befogadhatóvá stilizálni még azok számára is, akik hasonlóképpen gondolkodnak, mint én. A kevesebb néha több... 
A Lidércfény  bár az alapszituáció itt is az egymásra találás körül mozog  mégis több csavart és akciót tartalmaz, mint az első rész. Szükség is van egy kis adrenalinra ahhoz, hogy elnyomja az esetlegesen unalmassá váló romantikát. Ezzel a műfajjal vigyázni kell, mert könnyen unalomba fulladhat, és a sablonok csapdájában találhatja magát. Leda D'Rasi írónőnek sikerült az egyensúly fenntartása, mindenből annyi van, amennyi kell. A leírások is alakulnak szépen, talán az Ítész – a szükséges rossz  epizódjait lehetett volna még szűkszavúbbra venni, mert bár a karakter megformálásra nagyon jóra sikerült, váratlan vagy éppen célzott megjelenései még kicsit megakasztják a történet menetét és lassítják a kibontakozást. 
Una és Litch párharca tartogat igazán vicces pillanatokat, nagyon jókat derültem egy-két párbeszéden. 
Úgy érzem, az írónő stílusa egyre kiforrottabb. Még tapasztalok kis bizonytalanságot a szóhasználat terén, de hamarosan ez is elsimul majd. 
A Lidércfény egy igazi felnőtt-mese, és mi nyomon követhetjük, hogyan alakul ki a kalandokkal és cselszövésekkel teli zűrzavarból a boldog befejezés, melynek kicsengése: semmi sem lehetetlen, ha igazán akarod, és képes vagy küzdeni érte! 
Egyszer volt, hol nem volt... talán igaz sem volt... oh, de... ha igaz volna...

BORÍTÓ: Igazi fantasy köntöst kapott a regény, ami a tartalommal is összeköthető. Szépen kidolgozott, ízléses, öröm lesz kézbe venni. 5 pont

TÖRTÉNET: Egy vérbeli fantasy románc alakváltókkal, boszorkányokkal és lidércekkel, humorral, párbajokkal, szócsatákkal és megérdemelt happy enddel. 4 pont

KARAKTEREK: Sikerült élővé varázsolni őket, tehát tudunk azonosulni velük, ha éppen ez a szándékunk. Szórakoztatóak és elrettentőek  mindenki olyan, amilyennek lennie kell. 5 pont

2017. június 8., csütörtök

JULIA HEABERLIN - VÉRES MARGARÉTÁK


EREDETI CÍM: BLACK-EYED SUSANS
KIADÓ: AGAVE
OLDALSZÁM: 368
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: PSZICHO-THRILLER
FORDÍTOTTA: LAKATOS ANNA

FÜLSZÖVEG:
A ​16 éves Tessa Cartwrightra egy texasi mezőn találnak rá egy félig kiásott sírban. Éppen hogy életben van, mellette egy másik fiatal lány holtteste hever. Később sem emlékszik rá, hogy hogyan került oda, és az események után már csak úgy emlegeti a média, mint az egyetlen életben maradt Margaréta. A gyilkos ugyanis mindig nagy margarétamezőkön szabadult meg az áldozataitól, akit Tessa megtalálása után sikerült elfogni. Vagy legalábbis mindenki ezt hitte.

18 év telt el a brutális gyilkosságok után. Az elítélt gyilkos kivégzésre vár, de továbbra is ártatlannak vallja magát. Egy csoport mindenre elszánt texasi ügyvéd felkarolja az ügyet, újra meg akarják vizsgálni a bizonyítékokat, és nem sokkal később csatlakozik hozzájuk egy elismert törvényszéki elemző is. Az ügyvédek Tessa segítségét kérik, hogy vesse alá magát hipnózisnak, hátha felszínre kerülnek a múlt borzalmas emlékei.

Azt azonban senki sem tudja, hogy Tessa fájdalmas titkot rejteget: valaki már évek óta margarétákat ültet a kertjébe. Vajon az igazi gyilkos űz kegyetlen játékot vele?

A Véres margaréták egy rendkívül eredeti és sokkoló pszichológiai thriller, amely mesterien adagolja a feszültséget, miközben a jelen és a múlt eseményei között egyensúlyoz. Egy nő története, aki az idővel versenyt futva próbálja megfejteni saját rémisztő emlékeit, mielőtt a gyilkos újra lecsapna rá.


Húha, most igazán fel lett adva nekem a lecke, ami a jelenlegi recenzió tárgyát illeti. Mert úgy váltakoznak a gondolataim és érzéseim vele kapcsolatban, mint mostanában az időjárás egy napon belül. Hol tetszik, hol nem, hol eredetinek könyvelem el, hol csak egy kezdő műveként tartom számon, aki akart valami újat, de félúton beletört a bicskája... de ne pörögjünk... pár állítást elvetek. Hol... volt... hol... nem... kezdjük...
A pszichológiailag is alátámasztható, lélektanilag levezethető krimik illetve thrillerek közel állnak hozzám, de mind úgymond ugyanarra a sémára épül, van a préda... és van a predátor és vannak a nyomozók, akik felgöngyölítik az ügyet. És vagy győz a jó, vagy nem... és vagy igazolást nyer a gyilkos tette, vagy nem... de mindenképp kapunk egy stabil zárlatot némi lélektani munícióval, amin rágódhatunk. 
Nos Julia Heaberlin fittyet hány a sablon sémára, és kiforgatja sarkaiból a krimi-thriller műfajt... teszi ezt eléggé egyedi módon.
A Véres Margaréták elolvasása után először rögtön az a jelző jutott eszembe, hogy töredezett... a történet szétesik, a gyakori idősík-váltás miatt csak hézagosan szállingóznak az információk, és nincs összekötőanyag, ami egybefogja a részeket. Hol a habarcs?  
Sok negatív kritikát olvastam a regényről, de nem hagytam, hogy legyőzzenek az ellenérvek, kíváncsi voltam, mi az igazság. És az igazság az, hogy bár eleinte az volt a benyomásom, hogy ez egy rossz könyv, aztán lassan átalakult ez a nézet közepesen semlegessé, míg az utolsó száz oldal a jó felé sodorta. Mintha az írónő megtalálta volna saját magát a regény végére. 
Ez a regény egy igazán érdekes keverékét alkotja a pszichológiának, az erkölcstannak, a jognak, a kriminalisztikának, a geológiának, a biológiának és még egy sor más dolognak. De azért nevezzük pszicho-thrillernek, hiszen sokszor a főszereplő, Tessa Cartwright feje a helyszín, ahol egy bizarr színdarab zajlik, már a spirituális síkot is átütve. A Margaréták nem felejtenek... még a haláluk után sem. Sőt, ekkor emlékeznek csak igazán, bizarr motivációt szolgáltatva az épphogycsak túlélő sorstársuknak. 
Kérdések lavinája zúdul az olvasóra, miközben a szöveggel birkózik. Ki az igazi barát? És mennyit engedhet meg magának, hogy az őszinte jelző ne csorbuljon? Az írónő teremtett egy olyan karaktert, aki bár nem azonnal, de mégis belopta magát a szívembe. Vonzódom az olyan szereplőkhöz, akik ellentmondásos személyiségként vannak feltüntetve, akikben egyaránt jelen van a jóra és rosszra való hajlam, és ez a kettősség örök harcot vív egymással. Lydia tökéletesen kimeríti a kategóriát, és már csak miatta sem adhattam rossz értékelést a regényre. :) A meg nem értett zseni, aki a 16 éves Tessie legjobb barátnője, akinek intelligenciája már nagyon korán megmutatkozik baljós előjeleként a további eseményeknek. Vajon hogyan kavarja tovább a dolgokat ez a lány, és mi lesz az ő szerepe ebben a lélektani káoszban? 
Terítékre kerül a halálbüntetés kérdésköre is, az ügyészek és ügyvédek vajon hogyan birkóznak meg a lelkiismeretükkel, ha hiba kerül a gépezetbe, és ártatlannak bizonyul a siralomházba száműzött elítélt. Presztízskérdéssé válik? Megfelelő bizonyítékok hiányában a bűnbak-effektus mennyire szolgálja ki a "közönség" igényeit? Hányan hiszik el azt, hogy a bűnösnek kikiáltott személy valóban bűnös-e, ha már az áldozat is kételkedik ebben? Mennyire lehet hihető egy megrémült lányból kikényszerített vallomás? Kattognak a fogaskerekek rendesen.
Szeretem a tárgyalótermi helyszíneket, a logikusan felépített tárgyalásokat, a cselesen burkolt kérdéseket, a folyamatot, ahogy egy tétel bizonyítást nyer. Itt ez mind jelen van, csak nem teljesen kidolgozottan. Én kicsit hézagosnak találtam, de azért össze lehetett rakni a mozaikokat nagy nehezen. (DNS-vizsgálat, geológiai vizsgálat stb  még új dolgokat is tanulhatunk, új módszereket, amiért igazán hálás vagyok az írónőnek). De ezt lehetett volna kicsit kevesebb pszichológiai betéttel. Valahogy rossz volt az arány. Tessa túl sokat marcangolta önmagát és küzdött láthatatlan démonaival  és a szörnyetegével, aki úgy tűnik, mégsem az, akit rács mögé zártak, csak hogy adjanak valamit a népnek. 
A regény egyedisége a rövidebb, mégis mélyértelmű mondatokban áll, melyek egyfajta lélektani párbeszéd, belső monológ részét képezik, és ezáltal lassan mozdítják előre a direkt cselekményt. Az előadásmód E/1, Tessa kelti életre a történteket, az ő gondolataiba gabalyodunk bele, két idősíkban is kibontakozik előttünk a személyisége. Történik még nézőpontváltás, én azt mondom, hogy annyira meglepetésként sem ér. Rengeteg szó esik Lydiáról, szinte kikényszeríti figyelmünket... és nem csak a miénket. Fog meglepetést okozni, nem csak töltelék-szereplőként van jelen, igencsak központi figurává válik ebben a furcsa sakkjátszmában. Bár néha nem értem a motivációját. 
Az emberi kapcsolatok törékenyen, finoman vannak ábrázolva, a sablonosság minden kellékét mellőzik. A lelkileg összetört Tessa Charlie lányával való kapcsolata nagyon tetszett. A 14 éves Charlie nem az az idegesítő kamasz, akitől feláll a szőr a hátunkon. Képes normális emberi megnyilvánulásra, nem lázad, nem követelőzik, nem akarja megváltani a világot és nem helyezi édesanyját a háborús ellenfelek térfelére. Lucas  az ex – sem kőbunkó, valódi érzelmeket vetít lánya és Tessa felé, nem akar újra hódítani, tudomásul veszi adott szerepét. Bill, az ügyvéd szintén rokonszenves figura, ahogy a törvényszéki szakértő, Jo is. Kár, hogy ők csak félig-meddig lettek kidolgozva, örültem volna, ha karakteresebb jellemmé fejlődnek. 
A történet egyáltalán nem kiszámítható, volt pár gyanúsítottam, de a közelében sem jártam a megoldásnak. Érdekesen jutunk el a végkifejlethez, és nagyon tetszett, ahogy egy-két korábban elejtett félmondatból kapcsol vissza illetve előre az írónő. Szépen fel van építve a dramaturgia és a krimi szál. Csak kicsit lassú a kibontakozási fázis. 
Bár kétszer ugrottam neki, örülök, hogy megadtam a második esélyt, mert utólag tudom értékelni, és az összképet figyelembe véve tényleg egy egyedi alkotással van dolgunk, mely igencsak expresszív, némi dekadens aláfestéssel. Szeretek alámerülni lelki mélységekbe, így nem okozott csalódást ez az utazás sem Tessa gondolatai körül. 

TÖRTÉNET: Egy egyedi stílusban előadott pszicho-thriller, ahol a lélektani sík kicsit dominánsabb, mint a történeti szál, ezért nem robog elemi erővel a cselekmény, kicsit hosszú a kibontakozási idő. Viszont előnye, hogy mi rakhatjuk össze a kirakós darabjait, az író hagy nekünk időt a megfejtésre, és a szereplőkkel való azonosulásra. 4 pont

KARAKTEREK: A főszereplők szépen ki vannak dolgozva, lélektanilag megállják a helyüket a sorok rengetegében. Van, akit szívesen megismertem volna még jobban, mert így kis hiányérzetem támadt az olvasás során. 4 pont

BORÍTÓ: A külcsínre semmi rosszat nem mondhatok, egyszerű, hatásos, figyelemfelkeltő és indukálja a tartalmat. Ügyes tervezés. 5 pont

STEPHENIE MEYER - A VEGYÉSZ


EREDETI CÍM: THE CHEMIST
KIADÓ: AGAVE
OLDALSZÁM: 480
MEGJELENÉS: 2016
MŰFAJ: ROMANTIKUS KRIMI
FORDÍTOTTA: FARKAS VERONIKA

FÜLSZÖVEG:
Az amerikai kormánynak dolgozott, de ezt nagyon kevesen tudják róla. A szakmája egyik legkiválóbb tehetsége volt, egy olyan részleg legféltettebb titka, amelynek még neve sincs. Amikor pedig kockázati tényezővé vált, figyelmeztetés nélkül törtek az életére.

Azóta ritkán marad egy helyen, és állandóan megváltoztatja a nevét. Megölték az egyetlen embert, akiben bízott, de ő még mindig fenyegetést jelent volt megbízóinak, mert tud valamit, amit nem kellene. Holtan akarják látni. Méghozzá hamar.

Amikor a korábbi felettese felajánlja a kiutat, ő belátja, hogy nincs más választása. El kell vállalnia egy utolsó ügyet. De az információ, amelynek birtokába jut, csak még veszélyesebb helyzetbe sodorja.

Élete legkeményebb harcára készül. Késlekedés nélkül veti bele magát a dolgok közepébe, ám hamar beleszeret egy férfiba, aki jelentősen rontja a túlélési esélyeit. Amint a lehetőségei elfogynak, kénytelen lesz úgy használni a különleges képességeit, ahogy a legszörnyűbb álmaiban sem képzelte volna.

Stephenie Meyer a Twilight saga és A burok óriási nemzetközi sikerei után most egy kemény, de annál elragadóbb főhősnővel tér vissza. Feszesen megírt, váratlan fordulatokban gazdag regényével ismét megmutatja, hogy miért ő ma a világ egyik legnépszerűbb írója.

Nem is tudom, hol kezdjem... mondjuk ez nem újdonság, de most tényleg bajban vagyok ezzel a regénnyel. Annyira vártam... de annyira... 
Végre! ez ugrott be azonnal, miután becsuktam a könyvet az utolsó sor elolvasása után, és elraktam pihenni az éjjeliszekrényemre. Én gyorsabban elaludtam, mint a gondolataim. Azok kavarogtak elég sokáig, próbáltam emészteni a benyomásokat, elhelyezni ezt a regényt képzeletbeli könyvespolcomon, ahol élmény szerint szerepelnek a könyvek. Ajjajj... én már a műfaji besorolásnál elakadtam. A borító és a fülszöveg alapján valami izgalmas krimi-thrillerre számítottam, de ez a hamar beleszeret egy férfiba már kicsit elbizonytalanított. Mindegy, a remény hal meg utoljára... ami sajnos be is következett, gyorsabban, mint gondoltam illetve szerettem volna. Mi ez kérem szépen? Kriminek túl egysíkú volt és kiszámítható, thrillernek gyenge, romantikának pedig üres és erőltetett. Akkor?
Az Alkonyat szériát átugorva, Meyer kisasszonytól az első próbálkozásom A burok volt, ami ötven oldal után el is kezdett érdekelni, és akár azt is mondhatnám, hogy egészen megszerettem a végére. Valami hasonló kaliberű regényre számítottam most is, hiszen a letehetetlenül izgalmas jelző előcsalogatta érdeklődésemet. Az Agave kiadó jóvoltából hamarosan alkalmam is nyílt belépni A Vegyész világába. Lelkesen fogtam hozzá, és ez az állapot ki is tartott majdnem a századik oldalig. Aztán már csak a fejemet fogtam, és a klasszikusként elhíresült Fluimucil Ábelke közkinccsé vált De miért? kérdése mászott elő folyton gondolataim rengetegéből. 
Igen... tehát A Vegyész egy tipikus példa arra, hogyan lehet egy nagyon jól működő történetet, zseniálisan frappáns módon elszúrni egy oda nem illő karakterrel, és egy beleerőltetett szerelmi szállal. Ezért kár volt... nagy kár... fájt is a szívem emiatt :) Előszökött még néhány gondolat, társulva a többihez. Miért gondolják úgy az írók, hogy nem működik a könyv szerelem nélkül? Miért gondolják azt, hogy mindenáron szerepelnie kell benne egy lamúrnak, még akkor is, ha köze sincs amúgy a történethez, és mint elidegenítő tényező, csak lóg a levegőben szükségtelen rosszként. Miért hiszik, hogy bármely regény képes ezt elbírni? Ezt a tévhitet valahogy tudatosítani kellene, mert tényleg nem lenne szerencsés, ha ebbe az irányba kanyarodna a történetmesélés úton útfélen. Szerintem a kikényszerített szerelem egyrészt megtöri a regény dinamikáját, másrészt pedig eltaszítja az olvasót, és kizökkenti a kaland vagy épp krimi hangulatból, és már visszatalálni nem lesz képes. A Vegyész is beleesett ebbe a hibába, pedig milyen jól indult! Amint feltűnik a színen Daniel Beach, már elkezdi a mélyrepülést, és meg sem áll a totál KO-ig. Ez a regény egy hatalmas öngól lett! A karakter megjelenéséig minden annyira szépen működött, aztán a másodperc tört része alatt oszlott el a lelkesedésem, amint az írónő elkezd bevezetni minket Daniel Beach rejtelmeibe. Bár ne tette volna! A srác a tipikus mintapasi képében tündököl, aki okos, tündibündi, figyelmes, ragaszkodó, cuki, szorgalmas, hűséges, hősszerelmes... és mindeközben úgy viselkedik, mint egy retardált idióta.
Daniel Beach
Ezt még Meyer sem cáfolja: Daniel felnevetett. Annyira kedvesnek és empatikusnak tűnt  sokkal kedvesebbnek és empatikusabbnak mindenki másnál, akit a lány valaha is ismert , de egyértelműen volt benne valami furcsa. Talán mentálisan instabil.  Nem kicsit. A jóságos szent beleszeret a megkínzójába, de a testvérét le akarja lőni, csak azért, mert próbálta megmenteni, de emiatt hazugságra kényszerült.
Ugyan már!!! Tényleg... Miért??? 
Alex, a talpraesett tudós-lány egy nagyon jól ábrázolt karakter, erős jellem, és néha megveregettem volna a vállát, hogy kirángassam a rátelepülni készülő rózsaszín ködből: hahó, ez valami tévedés lesz, hidd el nekem, nem ő a te embered!
A férfi arcán a türelmetlenség halvány árnyéka futott át.  Hogyhogy mi? Hát meg akartalak csókolni. 
 Nekem is úgy tűnt, de... miért? Úgy értem, engem megcsókolni? Ezt nem... igazán értem. Akkor már ketten vagyunk. Látjátok? Alex sem érti...
De a baj már megtörtént, a folyton menekülni kényszerülő lány belegabalyodott Danielbe érzelmileg, és ezután összekuszálódott minden. Miért? A csaj jelleméből adódóan eleve nem illettek össze, és erre az idegtépő jelenségre még rá tesz pár lapáttal az írónő, hogy olyan dolgokat műveltet Daniellel, amik már aztán tényleg áramszünetet okoznak a fejekben. Ha röviden szeretném jellemezni, ennyi lenne: nagyon gáz! Daniel Beach, bár pozitív karakter, a jónál is jobb, mégis az egyik legellenszenvesebb szereplője a történetnek, és ez az érzés cseppet sem enyhül a végzet felé haladva. Sőt! A szerény és jóságos Danielről, aki a légynek sem tudna ártani, egyik pillanatról a másikra kiderül, hogy egy sebezhetetlen terminátor, kitűnő mesterlövész és még arra is képes, ha a sors úgy hozza, hogy embert öl. Nemár! A fickót egyszerűen képtelenség komolyan venni, a vicc-kategóriát súrolja erősen. 
Ám mindezt félretéve, a könyvet mégsem nevezném rossznak, csak elrontottnak, ami sokkal jobb is lehetett volna. Akár csillagos ötös a nem túl erős hármas helyett, mivel valóban jól működik a történet, izgalmas is, és sok olyan technikai dolgot is megtudunk mondjuk a vegyészetről, a kihallgatásokról, amit beépíthetünk mentális tudástárunkba. Tehát tanít is. És még kettő szereplőt felsorakoztat, akik viszont jól működnek a történet szempontjából, és némileg megmentik a regényt. Kevin Beach és Val okoz néhány kellemes pillanatot az olvasónak. Alex, Kevin és Val párbeszédei is nagyon jól sikerültek. A fordításra semmi panasz, Farkas Veronika ezúttal is kitűnő munkát végzett, mint mindig. :) 
Nagyon tetszett, hogy a főhősnő, Alex nincs eszményítve, és képes még önmagát is lenézni a munkája miatt, ami nem hétköznapi foglalkozás, az már biztos. A nehéz helyzetekben is feltalálja magát, és logikusan építi ki védekezési rendszerét a külvilággal és ellenségeivel szemben. Hasonlóan erős jellem Kevin is, épp ezért nem értem, ha már nagyon akart egy szerelmi szálat az írónő, miért nem vele hozta össze Alexet? Kivételesen még passzoltak is volna egymáshoz. (áááááá) De nem baj, ugyanis felbukkan a színen Val, aki mindvégig titokzatos marad, nem kapunk teljes körű betekintést az életébe, de annyi információ azért érkezik róla, hogy könnyű legyen megkedvelni. És Einstein, a csodakutya rögtön belopja magát az ember szívébe! 
Mi szükség volt tehát Danielre? Semmi! Miatta esett szét a történet, az írónő Alexet belekényszerítette egy olyan szerelembe, ami még tőle is idegen, és az olvasó sem tudja beleélni magát. Vagy mondjam úgy, ha már vegyész: itt csődöt mondott a kémia... de nagyon. Á, ezen már kár rágódni, ami történt, megtörtént! Biztosan vannak olyanok, akik tudnak azonosulni ezzel a szállal, és Daniellel, nekem egy icipicit sem sikerült. 
Az ítéletem, ahogy korábban is említettem, egy felemás hármas az ötből. Akiknek tetszett az Alkonyat, ez a regény is biztosan tetszeni fog, akik viszont egy zúzós krimire vágynak, inkább másik olvasnivalót javasolnék. 

5 / 3

BORÍTÓ: Egyszerű, hatásos, figyelemfelkeltő, és kapcsolódik a történethez, a főszereplőt idézi elénk. 5 pont

KARAKTEREK: Egy kivételével mindegyik működőképes, szórakoztató, kicsit ellentmondásos is, ahogyan szeretem. De sajnos mivel az összképet kell nézni, ezért nem adhatom meg a maximum pontszámot. 3 pont 

TÖRTÉNET: Izgalmas, dinamikus, élvezhető... lenne, ha nem rontana rajta olyan sokat az a szerelmi szál. Így csak egy gyenge 3 pont

LinkWithin

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...